„Nem eladó az álmom" - folytatódik a székely parasztházmentés története

Aki építkezett valaha, tudja, teljességgel kizárt, hogy minden a terv szerint haladjon. Mindig van egy váratlan csavar, egy legyőzhetetlennek tűnő akadály, egy szívhalálként ható árulás – minden dramaturgiában kötelező tartalom... A házam történetében is elérkezett egy ilyen pont.

Csoda szép a parasztházmentés romantikája, de egy házfelújítás vagy építkezés piszkos anyagiakról is szól.

A számok világában jártas barátot kértem, tegyük – alkotó ember számára is – átláthatóvá a költségeim, jókora válsághelyzet küszöbén vagyok. Bár vállalkozóként élek, művész lelkem semennyire sem racionális, s elveszítettem a legfőbb(nek hitt) hajtómotort és tanácsadót. Saccoljuk, becsüljük, számoljuk, hogy alakul a következő egy évben a bevételem és kiadásom. Egyik napról a másikra veszélybe került a jövedelmem fele-, néhány hónapon belül pedig akár a kétharmada is. Ezért álljatok minél több lábon, lányok!

Ráadásul – amit sosem hittem volna – egy hosszabb időszakra kiesem a munkából… Osztjuk és szorozzuk a legrosszabb és legjobb eshetőségeket, amikor felveti az alkalmi közgazdászom: nem gondoltam rá, hogy eladjam a félkész házat? Nem, nem, soha! – azonnal kiáltom.

„De tudnál venni egy kétszobás, városi lakást az árából! Aki él és mozog, ilyen telket keres, tíz percre a várostól. Csaknem harminc áras, dél-nyugati bennvaló, tiszta papírral, vízzel, villannyal és kanalizálással. Holnap találnánk rá vevőt, egy percre a hirdetés feladásától.”

„Nem kótyavetyélem el az ősöktől örökölt birtokot.”

„Csak gondolkodj el rajta! Kiesne az albérleted költsége, és valami biztonság-féléd is lenne egy saját lakással. Különben is: vajon a falusi élet – férfi nélkül, hatalmas kerttel, örökös munkával – nem csupán egy idealizált álom? Képes leszel egyedül befejezni a házat? Nulla gyakorlati érzékkel, semmilyen nagyobb, várható anyagi forrással?” – feszegeti segítő szándékkal.