Nem emberi létezők emberi szerepben: a fáktól, mint objektumoktól a fákig, mint szubjektumokig

Az előadás ide kattintva érhető el.

A konferencia sorozaton május 19-én bemutatott terepkutatásomhoz és annak eredményeihez kapcsolódva jelen előadásomban az ember-fa viszony egy lehetséges értelmezését mutatom be kultúrtörténeti példákon keresztül.

Baruch Spinoza, Miguel Unamuno gondolati, méginkább Szerb Antal irodalomtörténeti értekezései nyomán a 18. század végi dekadencia egy önmagára reflektáló elit sajátos jelenségeként értelmezhető, amelynek természetvágyában és civilizációkritikájában saját hanyatlásának előérzete rajzolódik ki, s amely kulturális mintázataiban a mai természethez való viszony egyes tendenciái is felismerhetők.

E történeti keretet a jelenkori diskurzusok egyes jelenségeivel vetem össze, ahol a klímakrízis adta keretek között a fák mind gyakrabban jelennek meg alanyi szereplőkként.

Mennyiben tekinthető valósnak ez az alanyítás? Vajon a társadalmi rítusok, a gondoskodás képes valódi közösségi státuszt biztosítani a saját tárgyának: a nem-emberi létezőknek?

Úgy vélem bármi is legyen a válasz, e jelenségekben tetten érhető gyakorlatokban és a mögöttük álló narratívákban az emberiség egy önreflexív kulturális klímaadaptációs stratégiája érhető tetten.

Habár klímaadaptációs története olvasataiban az ember hol a hős, hol az anti-hős szerepét játszotta és játsza ma is önmaga előtt, a történet mint mindig: most is róla szól.