Nemzetiségi hagyományőrzés a gyermeknevelésben

Nemzetiségi hagyományőrzés a gyermeknevelésben

(Értekezés a nemzetiségi hagyományokról a Manninger koreográfus testvérek munkásságán keresztül)

Meggyőződésem, hogy a néptánc hagyományok generációkról generációkra való átörökítése a gyermeknevelés, a művészeti nevelés egyik legfontosabb eszköze és kiváló közösségépítő erő. A nemzeti és nemzetiségi identitás megőrzésének legfontosabb közvetítője a nyelv és a hagyomány, amelyeket ötvöz a néptánc és a vele énekelt (anyanyelvi) népdal.

A tradicionális paraszti társadalom szövetében a gyermekek a mindennapok rendjében nőve szívták magukba a nemzetiségi kultúra minden elemét, „belenőttek” a munkákba, a vallási ünnepekbe, a hagyományokba és nem utolsó sorban a nemi szerepekbe. Ebben a szerves paraszti, nemzetiségi sváb kultúrában felnövő gyermek a család szűkebb és a falu tágabb közösségében tanulta meg hagyományait, a közösség elvárásait, és védelmező értékét, a felnőtti szerepek tartalmát.

Ismert, hogy az 1947 utáni fordulatot követően a szocialista rendszer kiépülése során a kollektivizálás, a kisebbségek beolvadásának hirdetése mellett nyíltan a népi, tradicionális paraszti kultúra felszámolására törekedett a rendszer. Az általam elsősorban vizsgált sváb települések, Solymár és Soroksár esetében is igaz, hogy a represszió itt három okból is, halmozottan érvényesült: egyszerre a sváb kultúra, a tradicionális paraszti életforma és a paraszti élettel összefonódó katolikus vallásosság miatt.

A nemzetiségi hagyományok gyűjtése, megőrzése azért is különösen fontos, mivel a gyermekek ma felnövő nemzedéke már nem ebben a megszüntetett szerves létformában nő fel, a sváb népi minták felmutatása, megszerettetése a kisebbségi lét elemi szüksége. Ösztöndíjasként azt vizsgáltam, hogyan kutatott, gyűjtött helyben Manninger Miklós koreográfus, majd a megszerzett ismeretanyagot, hogyan dolgozta fel és vitte színpadra, milyen helyi hagyományokat és szokásokat tudott megőrizni a táncain keresztül.

Érdekes tény, hogy a német nemzetiségi táncok készítésének egyik legfontosabb és megkerülhetetlen eleme éppen a helyben végzett gyűjtőmunka, hiszen egy-egy sváb település, hiába fekszik akár egymás mellett, eltérő népviselettel, táncmotívum anyaggal és szokásokkal rendelkezik. Különbséget kell tennünk tehát a szórványtelepüléseket és az egy tömbben elhelyezkedő településeket érő kulturális hatások erőssége között is.

Manninger Miklós tudományos gyűjtő munkája azért is rendkívül fontos, mert a Magyarországon élő német lakosság körében rendszeresen néptánc gyűjtést szakemberek csak elvétve végeztek akkoriban. Inkább csak alkalomszerűen, vagy egy-egy színpadi mű előtanulmányaként esetleges, vagy részleges gyűjtést végeztek. Elsőként az osztrák professzor Karl Horak egykori kutatásai, valamint a német néptánc kutató Dr. Kurt Petermann 70-es években végzett jelentős gyűjtése alapján alkothatunk képet a hazánk német néptánchagyományairól. Miklós saját feljegyzése szerint is, a legautentikusabb szakemberrel, azaz Petermannal együtt is gyűjtött anyagot, annak néhány magyarországi állomásán.

Miklós a kisgyermekek oktatását egyszerű, játékos táncokkal indította el, mint ahogy korábban a természetes falusi tánctanulás is egyszerű mozgásokkal, mondókákkal, ritmikus mozgásokkal, karikázókkal, körtáncokkal, egyszerű táncos játékokkal kezdődött. Jó példa erre a „Klarinét Polka”, ez az egyszerű, gyerekek számára alkotott koreográfiája (Legendás koreográfiák Lépésről lépésre - Német Nemzetiségi Ifjúsági- és Gyermektáncok Gyűjteménye – 11. füzet).

A felnövő, tánclépéseket próbálgató gyermekeket először csak a mozgás, a játék, a tánc öröme vonzza, azonban ez vezet a hagyományokkal, népviselettel történő ismerkedéshez, amelyek identitásuk részévé válnak. A néptáncokon, gyermekjátékokon keresztül a népi nyelv, a népszokás szervesen rögzül.

A szakmákat, népi tevékenységet imitáló néptáncok, eszközös táncok tanulásával a gyermekek megismerkednek szűkebb környezetük, családjuk múltjával, a mindennapi paraszti élettel is. Miklós koreográfiái közül a szakmákat felvonultató táncra jó példa a susztertánc, a Szuloki c. táncában (Sulker Tänze), amelyben a fiú táncosok térden állva imitált kalapáló mozdulatokat tesznek, mintha a lányok odahelyezett lábain lévő cipőket javítanák. Ugyanakkor a felnőttek számára készített koreográfiák azért is nagyon fontosak, hiszen a gyermekek ezeket ellesve, előadásokon, fellépéseken látva megismerhetik elődeik tárgykultúráját, régi tevékenységeit.

Miklós a ciklikusan ismétlődő paraszti élet, az egyházi év népi szokásait, ünnepeit több művében is megjelenítette:

-        lakodalmas szokások – Egy hazában, Pest megyei lakodalmas (Soroksár)

-        farsang – Elmúlott a rövid farsang (Soroksár)

-        advent – Várakozás (Soroksár), Szuloki táncok (Soroksár)

-        aratás – Arató (Soroksár)

-        farsang – Farsang (Tánctrilógia 1.) – (Solymár)

-        húsvét – Tavaszvárás (Tánctrilógia 2.) – (Solymár)

-        pünkösd – Rózsamenyasszony (Tánctrilógia 3.) – (Solymár)

 

Ide kapcsolódik a Kirchtag Polka is (Legendás koreográfiák Lépésről lépésre - Német Nemzetiségi Ifjúsági- és Gyermektáncok Gyűjteménye – 12. füzet), amely nevéből is láthatóan a búcsú, a templomba menő, utána együtt lévő fiatalokról inspirálódott tánc. A búcsúban, a vasárnapi misén mindenki az ünneplőjét viselte, ez a nap lehetőség volt a fiatalok számára találkozni és egymást látni.

Solymárnak, ennek a pici településnek a szokásai eltérnek a környező német nemzetiség által lakott településeken gyakorolt szokásoktól. Ez arra vezethető vissza, hogy a betelepítési időszakban más-más németországi tájegységekről érkeztek a lakosok a magyarországi településekre, megtartva a hagyományaikat, vegyítve később a magyar hagyományokkal. Bár a solymári lakosok eredetének dokumentumai egy templomtűzben megsemmisültek, de vélhetően Baden-Wüttenberg és Bajorország zömében katolikus területéről telepítették be őket.

Fontos ismeretanyag, hogy Manninger Miklós 20-25 koreográfiát készített a solymári német nemzetiségi általános iskola tánccsoportja részére a helyben gyűjtött táncmotívumokból. Ebből kiemelkedő a fent említett Tánctrilógia, mely a farsangtól húsvétig terjedő időszakban fellelhető különleges solymári hagyományokat, népszokásokat dolgozta fel. A solymári szokások közül érdemes kiemelni a lányok húsvéti hajnali „néma járását” mint a környéken csak itt gyakorolt szokást (vélhetően bajor húsvéti szokásokra vezethető vissza), vagy egy későbbi nem népi – de szervesen rögzült – hagyományt, a csak Solymáron, Pilisvörösváron és Pilisszentivánon ismert „Rózsamenyasszony” esküvőket.

A Tavaszváró koreográfiában a harangszó a nagycsütörtök kezdetét jelzi. A harangok elbúcsúznak, Rómába mennek. A táncosok a színpad két oldalára sétálnak a mulatság végeztével. A lányok elkezdik sepregetni a színpadot, jelképezve, hogy a házat megtisztítják az ünnepre, közben német versikéket mondanak. Majd a harangszót kereplés helyettesíti. 1925-ben a solymári templom harangtornyába beépítettek egy nagy kereplőt, ezt jelképzelve a fiúk jönnek be a színpadra és kerepelnek, ezzel hívják a híveket a templomba. Néhány lány egymást invitálja csendben a színpad közepére, elindulnak „felfelé” a Kálvária hegyre, melyet a háttérben kivetített három kereszt szimbolizál. Minden lány csatlakozik hozzájuk, ezzel felidézve a fent említett némajárás szokását, mely úgy zajlott, hogy Nagyszombatról vasárnapra virradó hajnalban három órakor egymáshoz bekopogtatva összegyűltek és néma csendben felvonultak a Kálvária hegyre imádkozni, a misztérium szertartása alatt nem szólalhattak meg. A koreográfia befejező részében a húsvét vasárnapot jelenítik meg. Húsvét vasárnaptól már ismét engedélyezve vannak a táncok, mulatságok. Ezért egyszercsak megállnak és vidám forgatag szerűen kezdenek el táncolni (polka), ezzel Jézus feltámadását ünnepelve. A lányok vidáman sikongatnak a tánc közben. Azonban a forgatag egyszercsak újból megáll. Egy új, de már lassabb ritmusú zene kezdődik. (Keringőznek) A koreográfia ezen eleme valószínűleg abból a kimondottan solymári szokásból fakad, hogy húsvét hétfőn egy ideig tiltott volt a tánc, „fekete ünnepnek” is nevezték, mert ezzel emlékeztek az 1862. évi húsvét hétfői nagy solymári tűzvészre.

A táncok tanulásával tehát a gyermekek nem csak általában a sváb kultúrával ismerkedhetnek meg, de legszűkebb környezetük egyedi, más sváb községektől, településektől különböző szokásaival is.

A Tánctrilógia - vélhetően – a Tavaszváró c. részével 2001-ben a solymári iskola nyerte el az Országos Német Nemzetiségi Gyermektánc Fesztivál nagydíját.

A gyermekek néptánctanítása során nagyon fontos kialakítani a gyermekek néptáncos kosztümtárát is. A valódi, autentikus ruházat viselete is segíti a hagyományok mindennapivá válását, a népviselet eleinte „fellépőruha”jellegének megszűnését, azt, hogy a gyerekek a népviseletet megszeretik, és természetesen, magától értetődő könnyedséggel viselik. A kutatás során többek között kiderült, hogy például a soroksári együttessel Miklós a gyűjtések során nagy gondot fordított az autentikus ruházat megismerésére, gyűjtésére is, ebben az együtteseket támogatta a Német Szövetség is. Valamint a solymári jellegzetes viseletet az egész település apraja-nagyja hűen őrzi a színpadi táncaik során is.

A gyermekek nevelése szempontjából kiemelkedően fontos a személyes kapcsolatok, a közösségi tér kialakítása. A tradicionális paraszti világban az együtt végzett mezőgazdasági munka és a közösen megtartott ünnepek megtartó ereje segítette a közösséget. Más csoportok megismerése, a gyermekek személyes kapcsolatainak kiépítése – és nem utolsó sorban az együttesek szakmai színvonalának emelése – céljából szükségessé vált a legváltozatosabb formájú összejövetelek, fesztiválok, különböző szintű megmérettetések létrehozása.

Miklós ezt felismerve a solymári tánckultúra megteremtőivel, köztük Friedrich Ignácné sz. Reményi Margit - Manci néni a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszttel, a "Magyarországi Németségért Arany Dísztű", "Ehrennadel in Gold" díjjal kitüntetett, és Rubin diplomával rendelkező táncpedagógussal, valamint Dinda Ilona és Behovics Antalné közreműködésével egy német nemzetiségi gyermektánc fesztivál létrehozását kezdeményezte. Ezzel kialakítva a magyarországi német nemzetiségi tánccsoportok minősítő fesztivál rendszerét.

Hiszen a magyar néptánc csoportok és koreográfiák esetében a minősítő fesztiválok szervezetten, szakmai zsűrik véleményezésével, segítő kritikáival fejlődhettek az együttesek és a koreográfusok. Ez a rendszer nem csak a hagyományok színvonalas feldolgozásait motiválják, hanem bemutatkozási lehetőséget is biztosítanak mind a tánccsoportoknak, mind a koreográfusoknak. Tehát Solymáron született meg benne az az elképzelés, hogy hiánypótló kezdeményezés lenne, ha ugyanez a rendszer kialakulna a nemzetiségi tánccsoportok és koreográfiák minősitő rendszerének létrehozásával.

Solymár Nagyközség Önkormányzatának Képviselő testülete és Német Nemzetiségi Önkormányzata a kezdetektől fogva fontosnak érezte a gyermektánc fesztivál gondolatát, helyszín és anyagi támogatás biztosításával segítette a rendezvény létrejöttét, fejlődését. Kiemelendő a Nemzetiségi Önkormányzat munkája, amely az eddig lezajlott fesztiválok kiváló lebonyolítója volt. A nemes kezdeményezést a Magyarországi Németek Országos Önkormányzata és a Magyarországi Német Ének-, Zene- és Tánckarok Országos Tanácsa (Landesrat) is felkarolta, országos szintre emelte, a rendezvény fő szervezőjévé vált, ezzel segítve a hazai német néptánc kultúra szerves részét alkotó, az ország más régiójában működő gyermek tánccsoportok bemutatkozási lehetőségét, egymás táncainak megismerését is. A táncverseny kiírása általános iskolai tánccsoportok részére történik, a Landesrat szorgalmazására a tánchoz nélkülözhetetlen zenekari kísérettel.

Az első évben - 1997. május 10-11. - a rendezvény célja még nem a "verseny" jelleg, hanem a közös együttlét, az egymástól való tanulás és a tapasztalatszerzés volt. A rendezvény a solymári PEMŰ sportcsarnokban zajlott, ahol igényes, technikailag jól felszerelt színpadon előadott koreográfiákat közel 2000 néző tekinthette meg. A Fesztivál további eseményein már a gyermekek ismerkedése, a közösségi lét varázsa mellett a verseny jelleg domborodott ki, így az országos megmérettetést két, különböző helyszínen lebonyolított selejtező előzi meg. Az itt legjobban teljesítő, és arany minősítést megszerző csoportok kerülhetnek be, mind a mai napig az Országos Fesztiválrendezvényre és mérhetik össze tudásukat, a nagy rangot jelentő Fesztivál díj megszerzéséért.

A fellépő csoportok teljesítményét neves szakemberekből álló zsűri értékeli. A teljesség igénye nélkül a szakmai zsűri tagjai voltak az elmúlt évek során: Agárdi Gábor, Apaceller József, Báling József, Brieber János, Dr. Imre Mária, Heil Helmut, Huszák Ilona, Dr. Karcagi Gyuláné, Keszler Mária, Rudolf Péter, Varga Zoltán és Vásárhelyi László. A szakmai zsűri nagy hangsúlyt fektet arra, hogy felhívják a tánccsoportok figyelmét a helyi hagyományok ápolására, az eredeti viseletek felkutatására és megőrzésére, azokat a koreográfiákban való megjelenítésére, valamint az autentikus zene fontosságára. Így a produkciók egyes elemeit, mint például a művészi teljesítményt, a koreográfiát, a népviseletet díjazzák pontozásos alapon, majd hasznos tanácsokkal, útmutatással látják el a csoportokat képviselő táncpedagógusokat, felkészítő tanárokat.

A Fesztivál megálmodóinak és a rendezvény szervezőinek, házigazdáinak a célja az volt, hogy országos mozgalom bontakozzon ki, amellyel a tánckultúra terén minőségi fejlődés érhető el, hiszen a koreográfusok, a tánccsoport vezetők, a táncosok sokat tanulhatnak egymástól, ezen kívül, biztosítani lehet az ifjúsági-felnőtt tánccsoportok megfelelő utánpótlását is. A Solymári iskola táncosai már ötször is nyertesként kerülhettet ki a megmérettetésekből Miklós koreográfiáival.

Az elmúlt 27 évvel a hátuk mögött büszkén mondhatják a szervezők, hogy a Fesztivál a német nemzetiségi tánckultúra megjelenítésének és továbbéltetésének rangos eseményévé nőtte ki magát.

A fesztivál a X. jubileumi rendezvénytől kezdődően az országos hírű koreográfus emlékére felvette a "Manninger Miklós - Fogjuk meg egymás kezét!" - Országos Német Nemzetiségi Gyermektánc- Fesztivál" elnevezést. A koreográfus hagyatékának őrzője, a Manninger Miklós Táncművészeti Alapítvány, ezen a rendezvényen adja át  a 2018-ban alapított és a koreográfusról elnevezett "Manninger Miklós Táncművészeti Alapítványi Díjat", melyet a szakmai zsűri döntése alapján vehet át az arra érdemes tánccsoport.

A táncfesztiválon túl Miklós részt vett a „Német Táncokat Tanuló Gyerekek találkozójának, a Tarjáni Ifjúsági Tábor szervezésében is.

Kodály Zoltán humoros – de általa valójában nagyon is komolyan gondolt – példával érzékeltette, a gyermekek zenei nevelésének fontosságát: „Harmadéve Párizsban részt kellett vennem egy, a művészeti nevelést tárgyaló nemzetközi konferencián. Arra a kérdésre, hogy mikor kezdődjék a gyermek zenei nevelése, azt találtam felelni: kilenc hónappal a születése előtt.”

Kodály mondása véleményem szerint nagyon igaz a gyermekek néptánc és nemzetiségi néptánc oktatására is. Miklós általános iskolákban tanítva kezdte meg a kisgyermekek oktatását és sikerei igazolják, hogy a nemzetiségi gyermek és néptáncoktatást szinte sosem lehet elég korán kezdeni.

Miklós 1960-as évek végén kezdte el a magyarországi német néptánc-kincs gyűjtését és feldolgozását. Gyűjtései során pl. Ceglédbercelen, Eleken, Szulokon, Vecsésen, Szigetcsépen, Soroksáron, Solymáron olyan színes és egyedi motívumokkal találkozhatott, ami komoly szakmai anyagot kínált táncművei megalkotásához.

 

De mégis mitől volt más, kiemelkedő és különleges, amit német nemzetiségi koreográfiáival megalkotott? Műveire kétségtelenül hatottak a magyar néptáncosi és koreográfusi kvalitásai és tapasztalatai, a színpad kiváló ismerete, a stílusérzéke, a magyar néptánc változatos térformai megoldásai. Ezeket tudatosan alkalmazta és építette bele a német nemzetiségi anyagaiba, egészen új megközelítéseket alkalmazva, frissítve azokat. Például az egyik ilyen típusú alkotásával, a Ceglédberceli ugrós kompozíciójával 1972-ben a Kulturális Minisztérium és a Köznevelési Intézet által meghirdetett pályázaton az első díjat nyerte el, mely az egyik legismertebb száma lett, és számos német nemzetiségi csoport táncolja azóta is országszerte.

 

Művészi munkájára jellemző volt, hogy nem csak az ünnepi hagyományok, vagy éppen a hétköznapi szokások színpadra vitelén dolgozott, hanem az első perctől kezdve a szép táncokon keresztül gondolatokat is közvetített, melyeket a táncosok színpadi mozgásával, szóbeli vagy verses és zenei vagy ének betétekkel is gazdagított.

Solymáron 1978-ban kezdte meg táncpedagógusi és ezzel az ifjúsági- és gyermek tánc oktatói munkáját a Hunyadi Mátyás Általános Iskolában. Számtalan koreográfiát készített a solymári iskolások számára, melyeket felnövekedve minden generáció megtanult, megtanul ma is. Természetesen az ehhez szükséges táncmotívumokat is a helyben lakó német közösség tagjaitól gyűjtötte és rendszerbe foglalva vitte azokat színpadra.

Végül említésre méltó, hogy tanórák keretében több budapesti általános iskolában és gimnáziumban oktatott néptáncot, toborozta együttesei számára az utánpótlást, vagy éppen készítette fel a végzős diákokat a szalagavató táncukra. Koreográfusként és tánctanárként segítette többek között a solymári, soroksári, tatabányai, alsógallai és csepeli Ifjúsági Tánccsoportokat is. A magyarországi német tánccsoport vezetők számára továbbképzéseket, tanfolyamokat tartott, továbbá országos és nemzetközi táncházakat szervezett.

Az ösztöndíjprogramjának keretében kutatásom kiterjedt a Manninger koreográfus testvérek pályájájának fontos állomásaira, ezen belül Miklós gyermekek számára alkotott koreográfiáira, különösen a Solymáron végzett táncpedagógiai, nemzetiségi nevelői munkájára is. A kutatás során is kiviláglott, mennyire fontos szerepe van a gyermekek nevelésében a néptáncnak, a néphagyománynak. Kiemelten igaz ez a magyarországi nemzetiségi gyermekek nevelésében.

Az ösztöndíjprogramon kívüli munkám során, - melyet a Manninger Miklós Táncművészeti Alapítvány kuratóriumának elnökeként végzek - kiemelt figyelmet fordítottam a gyermek és ifjúsági táncok dokumentálására is. A Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. és a Miniszterelnökség Egyházi és Nemzetiségi Kapcsolatokért Felelős Államtitkársága által kiírt nemzetiségi pályázat segítségével sikerült megvalósítanom és létrehoznom a „Legendás koreográfiák lépésről lépésre” című kiadvány sorozatot, melyből a Német Nemzetiségi Ifjúsági- és Gyermektáncok Gyűjteménye 15 részes, a magyarországi Német Nemzetiségi Táncok Gyűjteménye 4 részes, valamint Magyar Művészeti Akadémia támogatásával ugyanezen kiadvány sorozat részeként Manninger Miklós magyar néptánc koreográfiáinak 12 részes gyűjteményét. A létrehozott művészeti ismeretterjesztő kiadványok szöveges táncleírás (német nemzetiségi koreográfiák), valamint Lábán kinetográfiai (magyar koreográfiák), zenei kotta és dvd formájában rögzítik a táncműveket.