NINE

Az előadás egyik művészével, Benedekffy Katalinnal beszélgettünk a felkészülésről, Balázs Zoltán rendezőről, a szerepe nehézségeiről, és hogy mitől különleges a darab.

Federico Fellini híres művéből, a 8 és félből is ihletet merítő darab több hónapot is csúszott a járvány miatt, ez mekkora kihívást jelentett a felkészülés során?

Ez mindenképp egy nagyon nagy kihívást jelentett mindenki számára, egyrészt azért mert volt egy hihetetlen lendület, hiszen már ott voltunk a finisben és akkor hirtelen le kellett állni mindennel, és jött nagy időszak, amikor nem lehetett semmit sem csinálni. Ez pedig  nemcsak a Nine-Kilencre volt igaz, hanem minden előadásra és koncertre, és ezekben a hónapokban szinte mindenkinek kiesett valamilyen szinten a rutin, illetve ez eléggé kihatott ez ember lelkére és idegrendszerére is, hogy mikor játszhat újra vagy, hogy egyáltalán játszhat-e még. Hál istennek azonban ismét eljött az idő, hogy újra próbálhassunk és színpadra állhassunk, a bizonytalanság és a nagy kihagyás után azonban ilyenkor az embernek akarva, akaratlanul is picit beremegett a térde és ismét meg kellett találnia önmagát, de szerencsére gyorsan visszarázódtunk.

Illetve be kell vallanom, hogy nekem még jól is jött ki ez kis kényszerpihenő, ebben az időszakban ugyanis sikerült jobban átgondolni a darabot, és jobban felkészülni, hiszen egy borzasztóan többrétegű dologról van szó. Arról meg már nem is beszélve, közben sajnos én is covidos lettem és elsőre úgy tűnt, hogy egész gyorsan átmentem rajtam a betegség, csakhogy aztán jöttek gondok a szövődményekkel, baj volt például a tüdőmmel, de annyira, hogy tulajdonképpen azt hittem, hogy már soha többé nem énekelhetek majd. Szerencsére azonban szép lassan sikerül felépülnöm, és azóta már több opera koncerten és túl vagyok és végre ismét a maximumot nyújthatom.

Ha már felkészülés: a darab egyik érdekessége, hogy a három szereposztással tervezett előadás az Operettszínház többgenerációs sztárgárdája mellett szintén neves vendégfellépőkkel is operál. Milyen volt a próbafolyamat egy ekkora csapattal?

Én nagyon élveztem a próbafolyamat minden percét! Egyrészt nagyon sok embert ismertem korábbról, hiszen a Budapesti Operettszínháznál anno már játszottam a Rómeó és Júliában a dadát és a West Side Sory-ban az Anitát is. Akikkel pedig nem innen ismertük egymást, azokkal más színpadon dolgoztunk együtt. Tehát nagyrészt mindenkit ismertrem. Másrészt pedig az a hihetetlen szeretet és tisztelet, amivel egymás felé irányulnak, irányultunk az valami egészen elképesztő. Már nagyon sok produkcióban voltam mindenfelé a világban és itthon is, de ennyi tiszteletet figyelmet és szeretetet ritkán tapasztal az ember egy hosszú próbafolyamat során Ez pedig annak is köszönhető, hogy egy ilyen fantasztikus, színészcentrikus rendezőnk van, mint a Balázs Zoltán.

A rendező mellett pedig meg kell említenem a szintén csodás kollégákat is, hiszen mindegy volt, hogy ki mekkora sztár, mindenki egyformán segítőkész volt a másikkal. Tehát őszintén mondhatom, egy ilyen nagyon jó hangulatú próbafolyamatban ritkán van része az embernek  és hálás vagyok azért, hogy egy ilyen fantasztikus csapattal dolgozhattam együtt.

Ezzel kapcsolatban már sok helyen lehetett olvasni – és ahogy azt Ön is mondta –, hogy Balázs Zoltán rendező színészvezetése elengedhetetlen volt a zökkenőmentes felkészülés során, de ez is mit is takar ez pontosan?

Őszintén szólva nekem volt szerencsém egy kicsit más fajta világot, más színházi konstrukciót is megtapasztalni, mint ami Magyarországon van, Erdélyből származom és annak idején dolgoztam többször is a Temesvári Színházzal, az ottani román rendezőkkel, illetve többször is dolgoztam a Kolozsvári Magyar Operában is. Éppen ezért én nagyon szeretem azt, amit a Zoli képvisel, a gondolatiságával, a darab gesztusrendszerével, kiváló rendező, aki a jól meghatározott keretek között hagyja érvényesülni a színészt

Fantasztikusan felkészült rendező, élmény volt hallgatni ahogy elemezte a darabot az olvasópróbán, beszéltük is az egyik kollegámmal, hogy sajnáljuk azokat a kollégáinkat, akik ebből kimaradnak, mert valami olyan hihetetlen háttérinformációhoz jutott ezzel a csapat, ami adott esetben nem feltétlen adatik meg. Valami eszméletlen jó dolog, hogy a Zoli egy másfajta attitűdből közelíti meg a dolgokat, hihetetlenül precíz, pontos és nagyon sokat segít mindannyiunknak.

Ön kit játszik a darabban? Tudna mesélni a karakteréről?

Én vagyok Stephanie Necrophorus újságíró a Vogue-tól, aki egy nagyon határozott, nagyon jólinformált hölgy, tudja, mikor, kivel,  hogyan és mit szeretne.

Lényegében egy menő amerikai nő, aki természetesen szintén Guidonak a kegyeiért áhítozik csakúgy, mint az összes többi nő, viszont pont ő az egyetlen, akinek a darab során nem sikerül összejönni a híres rendezővel Guidoval

Lehet, hogy ha még fél órával tovább tart a darab vagy tovább tart a cselekmény, akkor sikerül neki, -de valahogy mindig egy picit rosszkor a rossz időben van, és nem tudja elkapni Guidot. Ugyanakkor, még ha kemény is, mégis van neki egy sajátos érzékenysége, egy finomsága, egy wampsága, hogy hogy próbálja minden oldalról csűrni-csavarni a dolgokat, de természetesen csakis okosan-nőiesen. Kifejezetten tetszett nekem ez a szerep, főleg ennyi opera darab és- ária után.

Mit gondolt, amikor felkérték erre a szerepre?

Nagyon-nagyon örültem a felkérésnek, hiszen álmomban nem gondoltam volna, hogy a  Traviáta, A víg özvegy, Szerelmi bájital és Stabat Mater  után pont egy musical fog megtalálni, és izgalmasnak tűnt  az ezzel járó kihívás. Örültem, hogy dolgozhatok Zolival, tudtam, hogy nagyon sokat tanulhatok tőle. Annak ellenére, hogy nincs egy tipikus musicales hangom hiszen az elmúlt 10-15 évben folyamatosan operákat és klasszikusokat énekeltem mindenfele a nagyvilágban és itthon is- Zoli bízott bennem, és bízott bennem Kiss-B. Attila igazgató úr is, hiszen ő hívott meg a meghallgatásra. Ez a fajta bizalom, ez a fajta szeretet ez eszméletlen sokat segített nekem végig. Ezt hálásan köszönöm.

Mi volt benne a legnagyobb kihívás?

Bevallom őszintén, nekem ezzel nem feltétlenül „színészileg” volt gondom, hanem  „énekileg”, hiszen, ahogy azt már említettem az utóbbi években főleg áriákat és klasszikusokat énekeltem. Éppen ezért az egyik legnagyobb kihívást számomra az jelentette, hogy miközben Pergolesi: Stabat Matert, Bajazzok: Neddát Traviata nagyáriát kellett énekelne hogyan tudok a klasszikusból visszavenni, átmenni egy teljesen más technikába, úgy hogy egyik se menjen a másik kárára. Na ez kihívás mindenkinek!

Szerencsére azonban tényleg fantasztikus mestereim vannak Andrejcsik István és Hamari Júlia személyében, de a kollégák is rengeteget segítettek, Nádasi Veronikától kezdve, Kiss B. Attilán át egészen a Balázs Zoliig, de mondhatnám akár a karmestereket is. Egyszerűen tényleg egy hihetetlen összmunka volt az egész. Illetve a technikai kihívás mellett, fontos volt hogy precízen elsajátítsam  az eszméletlen nagy és szuper koreográfiát és  a Cinema Italiano, c. dalban ami Magyarországon most fog először elhangzani.

Azonban ez egy fantasztikus dolog, hogy az ember ebben is megmutathatja magát és borzasztóan élveztem, de ehhez kellett az a fajta bizalom, az a fajta szeretet és segítőkészség is, amelyet a mostani Operettszínházban megkaphattam. 

Milyen meglepetésekre számíthatnak a nézők?

Úgy gondolom, hogy maga az egész darab egy nagy meglepetés, maga a díszlet, a jelmez, a sztárgárda, tehát nagyon sok szempontból meglepetés lesz, de ennél jobban nem szeretném kibontani a dolgokat. Azt viszont elárulhatom, hogy én még ilyen musicalt nem láttam, hiszen az összes szám slágerszám benne, és már látom magam előtt, hogy az emberek ezeket fütyörészik majd az utcán.

Mit gondol, mitől különleges a darab?

Úgy gondolom, hogy mindegyikünket érinti a Nine-Kilnc világa, és az a fajta attitűd, amit felvonultat a rendező. Éppen ezért egy nagyon különleges darabról van szó, mert mindegy, hogy valaki a tinédzser korosztályhoz, a húszéveshez, az ötvenéveshez, vagy akár 99 éves korosztályhoz tartozik, ez a darab mindenkinek szól, hiszen mindenkinek vannak zsákutcák az életében.

 Lehet, hogy már nagyon sok mindent elértünk, és akkor egyszer csak van egy pont, ahol folyamatosan elvárnak dolgokat és megy a nyomás, hogy gyerünk tovább. Na de hogyan? Mindegy, hogy valaki tinédzser, vagy idősebb, mert mindenkinek van az életében egy ilyen pont, hogy kétségbeesett, mert eddig volt valahogy, de most az a kérdés, hogy hogyan tovább. Én úgy gondolom, hogy erre ad a darab választ, hogy az embernek mindig vannak nehézségei, és ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni, hogy tovább tudjunk haladni az utunkon fel kell mérni,  kik vagyunk, hol tartunk, hogyan tovább, kire számíthatunk igazából, és hogyan tudunk visszatérni a forráshoz, a gyökereinkhez, önmagunkhoz,  ahonnan ismét erőt meríthetünk, hogy tovább haladhassunk a számunkra kijelölt úton

Számomra is egy óriási felfedezés ez a darab az elejétől a végégig, és nagyon örülök, hogy részese lehettem, hiszen egy igazi kis ékszerdoboz.

Az pedig örök élmény marad a számomra, hogy Balázs Zoli az összes főpróba kezdetén azt mondta nekünk, hogy “Jó utazást nektek” és nem azt, hogy most akkor kezdjük a próbát. Ez valami fantasztikus dolog, mert valóban minden egyes próba egy utazás volt nekünk és egy önmagunkkal való szembenézés, és csak remélni tudom, hogy a közönség is hasonlóan fog érezni.