Nó-drámával kapcsolatos előadás az II. Eötvözet SZITU konferencián

„A messzi múltban élek tovább:
 s mindenre emlékszem,
könnyek között.”
 (Ohara gokó, saját fordítás)

Jelentős szerepet tölt be a hagyományos nó-színház történetében és jelenében a Heike monogatari, a középkori japán háborús krónika, amely a Genpei-háború (1180–85) eseményeit, a Taira-család és Minamoto-klán összetűzéseit örökíti meg. Számos suramono, azaz harcos nó-dráma adaptálta e regény egyes fejezeteit, és gyakori ezekben, hogy legendás harcosok szellemként azért térnek vissza a halálon túlról, hogy a háború eseményeiről és saját sorsukról beszélhessenek az élőkkel a nó-színpadon. Különleges viszont az Ohara gokó (Császári látogatás Oharába) című asszony típusú parókás darab (kazuramono), amelynek főszereplője túlélte a háborút. Ő Kenreimon-in (1155–1214), az egykori császárné, a hatalmas Taira no Kijomori (1118–1181) lánya, aki a darab jelenében békében él apácaként – egészen addig, amíg meg nem látogatja őt a visszavonult Gosirakava császár (1127–1192), aki arra kéri, elevenítse fel emlékeit az utolsó, a Tairák és az asszony kisfia, a gyermek Antoku császár (1178–1185) szempontjából halálos dan-no-urai ütközetről (1185). 

Cseh Dávid előadásában azt vizsgálja majd, miben tér el ez a nó-dráma a jóval ismertebb, a halott harcosok szempontjából megírt suramono nó-drámáktól. Kitér majd arra is, ahogy Kenreimon’in, az apácaként visszavonult túlélő egyszerre dicstelen és magányos helyzetében az emlékezés aktusa miként válik szakrális áldozattá. A szöveg- és énekcentrikus, rendkívüli módon statikus, mégis erősen drámai Ohara gokó a Heike monogatari eseményeinek egy olyan korai újramesélése, amely bebizonyítja: a holtak és a túlélők valójában sok szempontból hasonlítanak egymásra. Utóbbiak helyzete pedig valójában még nehezebb is – hiszen nekik az emlékezéssel és a múlttal is együtt kell élniük.

(Jelen összefoglaló az előadás absztraktjának nyomán készült.)

Bővebb információkért lásd: https://www.facebook.com/szitukonf