Öregek

ÖREGEK

Házuk előtt lócák, ahová kiülnek,

sokféle emlékben mélyen elmerülnek.
Hozzák magukkal a történeteiket,
viszik sírjukba majd sótlan könnyeiket.

Öreg kezük remeg, kulcsolják imára,
istenfélőn néznek egy gesztenyefára.
Gesztenyefa sudár, akár búza szára,
vékonyul életük óráról órára.

Homlokbarázdájuk kendőben-kalapban,
mit az idő felszánt egyben vagy darabban.
Egyben kell cipelni sorsot nyáron-fagyban,
szomszédokkal lenni jóban vagy haragban.

Az időnek árnya telepszik ott rájuk,
elrepülnének, ha lenne erős szárnyuk.
Olyanok ők akár sakktáblán a bábuk,
elsírt könnyeiknek végtelen a számuk.

Nemcsak sírás-rívás költözik beléjük,
göndör kacaj jelzi, hogy pezseg a vérük.
Két szál pünkösdrózsa kihajlik eléjük,
olyankor de ékes, kényelmes beszédük.

Kémlelik az eget, lesz-e vajon eső,
arra is gondolva, közel a temető…
ki kit követ akkor, ki lesz majd az első,
ki lesz mennyablakon örvendve beleső.

Botra támaszkodik maga az öregség,
minden napba fér egy jó adag bölcsesség.
Amikor megbomlik test és lélek Egység:
nem marad utánuk, csak a nagy csöndesség.

Akkor kell majd őket hálónkba kifognunk,
emlékhalászokká ekképpen kell válnunk.
És ha majd a múltunk fojtogatja torkunk,
nem feledhetjük el soha, amik voltunk.