Reményik a reménytelenségben

Több mint egy hónapja, hogy letettem a lantot. A színházit. Azt a bizonyosat, amely a színész eszköze. Furcsa lebegés következett térben és időben, miközben bezárva. Közönség nélkül, csendben. Körülvesznek a könyvek a négy fal között- még szerencse. Költőink, akiknek költészetében már egy jó ideje lubickolok. Egy nap Reményik kötete akadt a kezembe, bennem pedig a színház ízének, illatának, érzetének a pótolhatatlan hiányát csillapítanom kellett valamilyen módon- hát bementem. Döbbenetes élmény. A nagy üres tér, a deszkák a talpam alatt, a fények- mind semmi, ha egyedül vagyok. Ha nincsenek játszótársak, ha nincs akiknek játsszunk: az a csend dermesztő, félelmetes. Emberek, hiányoztok. A számomra lehető legnagyobb, a szó szoros értelmében vett legigazabb ember is nagyon hiányzik, kiváltképp így Húsvét tájékán. De Ő feltámadt. Ébredjünk fel, eszméljünk önmagunkra és vigyázzunk egymásra! Reményik Sándor versével kívánom, hogy mielőbb kezet foghassunk, megölelhessük egymást.