Reményre építem a házam - folytatódik a parasztházmentés története

Pompás állapotban voltak a gerendák – a 160 megélt esztendő ellenére. 1863 – díszelgett a felirat a pincebejáratnál, amikor a tanácsadóimat is vittem. Merthogy „gyönge” nőként nem hozhattam meg a döntést, szakértőket hívtam a bontásra váró házikó szemrevételezéséhez...

Velem jött a józan paraszti észt képviselő falubéli, aki némi ismerettel a ház történetéről is rendelkezett, az építész, aki nem statikus mérnökért kiáltott nyomban, hanem csillogó szemmel bátorított a parasztház megmentésére, és a sokat tapasztalt, karizmatikus régiséggyűjtő is, szerre: befolyásoljanak bátran, a gerendaházat vigyem, ne vigyem. A falubéli bátorított: szinte csoda, hogy ennyi időn keresztül megmaradtak a gerendák, gombásodás nélkül, épen. A másfél évszázadnyi füst – mert kéményt akkoriban nem építettek – a padlástér szarufáit is konzerválták szépen. Csak néhány helyen ázott egy-két gerenda, ahol gondos kezek nem pótolták a lecsúszott cserepeket időben.

Az építész látott fantáziát az „őrült” ötletben: parasztházmentésben jártas szakembere a térségnek, testközelből tudja, mit jelent a low cost, ráadásul maga is „kicsi magyar világ”-béli villát mentett, saját családjának pazar, fából épült otthont teremtve.

A régi gerendaházak, százéves csűrök és esztenák újjáépítésében gyakorlott tanácsadóm azonban igencsak hümmögött, noha láttam rajta, ámulattal csodálja a szokatlanul tágas parasztházat, a csaknem 16 méter hosszú, ám karcsú emberekre mért tornácot, az évszázados tálalót, a szőtteseket a szekrényben. A sötét padlástérben álltunk, a szemerkélő decemberi eső a mennyezeti gerendákat verte, s a néhány hiányzó cserép elég volt ahhoz, hogy maroknyi dió a fáról beessen. „Ne vedd meg, Tekla, túl nagy ez neked.” S bár a csillogás nem tűnt el a szeméből, heteken át próbált lebeszélni: (üres zsebbel) nem való ez nekem.

Egyre közelgett a tavasz, amikorra a bontást és szállítást ígértem, de csak nem hagyott nyugodni, miért próbál lebeszélni ez a bölcs ember. „Mondja meg, Tanár Úr, mi baja a háznak, miért nem kellene vinnem?” „Találsz magadnak egy kisebbet. Ez a csoda-házikó meg jó lenne nekem” – bukott ki belőle egyszer, s a kincstalálók cinkosságával kacagtunk össze.

Ez volt az utolsó csepp a döntésben: viszem.

A teljes írás itt olvasható:

https://noileg.ro/haz-epitkezes-remeny-a-felelem-semmikepp-sem-gyozhet/