Szabad gravitáció. Varga Rita kiállítása a Pécsi Galériában

Varga Rita: Szabad gravitáció

Varga Rita munkáinak rendre a fotografikus eljárások képezik az alapját, ez esetben mégsem beszélhetünk primér fotó utáni festészetről. A művész repretoárjában már régóta megtalálhatóak a képalkotásnak olyan mediális formái, mint a konceptuális fotográfia, a videóművészeti munkák, vagy az installáció. Ezzel együtt az alkotót már régóta foglalkoztatják a különféle történetekben tettenérhető női szerepek. A kétezres évek elejére tehető Ofélia-sorozatban már találkozhattunk a női szerep önvallomás-szerű kitárulkozásával festmények, fotósorozat, illetve videómunkák, videóinstallációk formájában. Számos munkáján szembesültünk a társadalmilag konstruált női szerepek problémájával, konfrontációival is. A Zsanett-sorozat egy konkrét médiatörténetet - a rendőrök által el, illetve el nem követett szexuális zaklatást és erőszakot - dolgozott fel festői eszközökkel. A közel ekkortájt készült terror-babák projektben egyaránt szerepeltek éneklő-táncoló gyerekbabák, vagy modellként gésának öltözött művészkollégák fotón, videón, illetve hétköznapi tárgyak mint ready made-ek. Mindhárom ciklus munkái olyan intermediális szemléletről árulkodnak, ahol a mediális tudatosság a kísérletezésben, a technikai képalkotás képzőművészeti kutatásában nyer teret.

Jelen kiállítás Varga Rita festői munkásságának legfrissebb eredményeiről ad számot. Az itt látható festmények olyan kollázsok, melyek pillanatnyi létállapotokat fixálnak: a nőként megélt személyes sors, a háromgenerációs anya-leány kapcsolatok olyan létélmények, melyek az alkotó legalapvetőbb, legbensőbb tapasztalataiból származnak. Az egyéni sorskérdések, a belső érzelmi világ, az “anyaság” és a “nőiség” szimultán megélése, a generációk kibékíthetetlen szimbiózisa kerültek feldolgozásra itt, mint saját élethelyzeteinek, egyéni konfliktusainak értelmezései. E művek nem pusztán bemutatják a szerző legközvetlenebb környezetét, hanem bepillantást nyújtanak abba az érzelmi világba is, mely az alkotó lelki gazdagságából táplálkozik. Hasonlóképp tekinthetünk azokra a festményekre is, amelyeken az művész identitása a személyes, emberi kapcsalotainak ábrázolásán keresztül jelenik meg. E műveken közeli pályatársak, barátok, ismerősök szerepelnek. A művész e festményeken előszeretettel alkalmazza a kiemelés eszközeit: ez a tárgyi környezet egyes elemeinek összeválogatásában ugyanúgy megjelenik, mint a figurák és a háttér viszonyában. A David Bowie póló, a posztamensre állított nagymama, a cserepesvirág, vagy a háló olyan kulturális referenciákat jelentenek, illetve jelenítenek meg, melyek az alkotó világban való létmódját, kulturális beágyazottságát hangsúlyozzák. A kiemelést festői eszközök is segítik: amíg az alapvetően kontrasztált képi elemek közt a szereplők sokkal részletesebben megmunkáltak, koloritban is gazdagabbak, addig az egyes helyszínek festőileg csupán keretezik a történeteket, és ennek megfelelően ezeket egyfajta reduktív eljárás jellemzi. A festmények gyakran vezetnek el bennünket ismeretlenül is ismerős helyszínekre, melyek a művész által bejárt tájak, utazások emlékei: a Pantheon, vagy Zaha Hadid Maxxija Rómában. A kiemelés része az is, ahogy a figurákat ezeknek a helyszíneknek a tereibe helyezi, a szereplők a talaj felett mintha lebegnének, levitálnak.  Ezek a képterek önmagukban is izgalmas perspektíva-játékok; a kiszámítható, matematikailag leképezhető látvány keveredik egy szubjektív, belső tértapasztalattal. Ez egy olyan kompozíciós elv, mely egyszersmind a szerző valósághoz való viszonyára is rámutat; az elbeszélő történetei emlékképekként jelennek meg, ahol mentális képek (emlék- és vágyképek, imaginációk) valamint valós dokumentum-fotók részletei keverednek egymással. A valósághoz való viszony ennek következtében relativizálódik, a belső élmény és a valós kép közötti határ elmosódik. Ez a képalkotói gondolkodás egy kifejezetten erős vizionárius látványt eredményez, ahol a képek, képsorozatok közötti kapcsolatot a szerző különféle intertextusokkal - szereplők, tárgyak, motívumok megidézése, illetve festői eszközök, eljárások átemelése révén - igyekszik megteremteni.

A kiállított művek egy másik csoportja különféle médiaképek újrafogalmazása, ahol az alkotó különböző korszakok fotóit dolgozza át, építi egymásba. E sorozatban a társadalmilag konstruált női szerepeket helyezi a festői megfigyelés terepére, amikor is a húszas-harmincas évek női ökölvívóit választja témájául. Az Internetről levadászott képeken olyan nők szerepelnek, akik a “férfitársadalom” számára nyújtottak újszerű szórakozást, látványosságot. A felülírás különféle módozataival kísérletezik itt a művész. A képek hátterében médiatájakat, ismerős épületeket, városrészeleteket szerepeltet, vagy éppenséggel saját környezetéből helyez el snapshot-jellegű pillanatképeket a szereplők mögé. Ennek során a grafikai eljárás, a grafit mellett gesztusszerű festői elemeket is kipróbál. A két munkamódszer mögött azonban egy igen lényegi attitűd bújik meg: e sorozat egyúttal sommázott önvallomás is a mindennapi csatározásokról, a “boxzsákként” megélt küzdelmekről, az ezzel való szembenézésről, megszabadulásról. Talán itt jelenik meg leginkább kézzelfoghatóan a művek egyik legfontosabb funkciója:  az öngyógyítás, a művészi önterápia, a ventilláció, mely az alkotói folyamat legmélyebb, legszemélyesebb szervezőelve, médiumtól, mediális kötöttségtől függetlenül.
A galériába költöztetett műterem nem egyedi a képzőművészeti kiállítások történetében; a happening jellegen túl azonban itt most kicsit többről van szó. Az elmúlt néhány évben számos alkalommal kellett költöznie a művésznek - felszámolnia a műtermét, stúdióját, irodáját, raktárát  s ezzel együtt felszámolnia valamit a korábbi életéből. Ezek mind-mind olyan szembenézések is az “alkotói énnel”, ahol a művészet, a művészetakarás mint morális-egzisztenciális kérdés kerül napirendre: hova, hogyan tovább? Testet-lelket megviselő döntési helyzetek ezek: van-e értelme egyáltalán művészként létezni, alkotni. 
A műtermi munka és a kiállítás nem hagy kétséget: az alkotó visszatért a festői kifejezésformákhoz,  megszerzett mediális tapasztalatait a táblaképek területén kamatoztatja. Az itt kiállított munkák ennek megfelelően két eltérő valóságtartományt mutatnak be: az egyik az a képalkotói jártasság, az az elbeszélő mód, mely most már több évtizednyi kísérletezés eredményeképpen kristályosodott ki Varga Rita művészetében. A másik pedig a művész személyes narratívája, a világban való létmódja, egy olyan mikrotörténet, mely a maga nemében és az elbeszélés módozataiban is esszenciális.

Doboviczki Attila T., kurátor

A kiállítás június 16-ig látogatható.

(fotó: FB)