Szilvássy Carola-novella /részlet/

Búcsú

Sohasem szerettél. De én azt hittem, hogy a sze­relmem erejével lángra tudom lobbantani szívedet.

Tévedtem. Bocsáss meg.

Nem tudtam megérteni, hogy az, ami nekem legfon­tosabb az életben, mi mellett minden más eltörpült, úgy, hogy jóformán létezését is alig vettem észre, neked csak múló szeszély legyen. Gyerek voltam még. Bocsáss meg.

Éheztem és szomjaztam látásodat, minden idegszálam fájt, ha egy percet késtél.

Sokszor késtél, s én nem voltam képes fájdalmamat titkolni! Ügyetlen voltam.

Bocsáss meg.

Szemrehányásokat tettem neked, ahelyett, hogy igyekezzem kellemessé tenni az időt, melyet velem töltöttél, sírtam, mikor mosolyt vártál, és kereste­lek, mikor kerülni kívántál. Ostoba voltam.

Bocsáss meg.

Tudom, hogy nem akarattal voltál gonosz, csak szerepet nem tudtál Játszani. Nem bántani akartál, csak én képzeltem mást, mint ami volt.

Tudom, hogy nincsen igazam, de már nem bírom tovább. Ne haragudj, hogy elmegyek; nem fogok neked sokáig hibázni, és én félek a fájdalomtól, irtózom az évekig tartó gyötrelemtől. Gyáva vagyok.

Bocsáss meg.

Te nem vagy hibás, hiszen nem történt semmi. Nem ígértél semmit, mit ne tartottál volna meg.

Nem hitettél el velem olyat, miről tudtad, hogy nem igaz. Nem voltál rossz, sem durva, sem kegyetlen. Csak nem szerettél. Én pedig szerettelek.

Bocsáss meg.