Szürkület, Énekeink, A szilvafáról, Idő, Botanika
Publikáció
Szürkület
Esténként megtelt a konyha,
a pálinka szaga már a folyosón érzett.
Arcizmuk rángott, de nem beszéltek,
azok az erdélyi férfiak.
Énekeink
I
A gyerek a betonon térdel,
orrával egy lapot tart a falon,
az anyjára gondol, a nagymamájára,
ha elszaladok, ők is megvernek.
Nagy leszek, és nem fogok félni,
erős leszek majd, ismételgeti,
verejtékcsepp szalad végig a homlokán,
orrából lassan csepegni kezd a vér.
II
Ha édesapám bejön,
magunkra hagynak,
levetkőzünk és bebújunk az ágyba.
Azt mondták, jobb, ha vele szokom meg.
III
A plafonra újabb nejlont szegeztek,
száraz szőnyeget a hálózsák alá,
nem hallja senki.
A szilvafáról
Mi árnyékban maradt
nem érik már be
zöld hernyók
bábok
fekete férgek
rágják a magról a fonnyadt aszott húst
s ha elengedi szárukat a mélység
füvek dajkálják
bujtatja hó jég
míg életük kihajt
s a kertész lemetszi.
Idő
Elhallgatnak hajnalban a fák,
megrázzák maguk a felriadt tornyok,
szétrebbennek a bálozó árnyak,
összébb húzza magát a dombhát.
Áll a bércen, a völgy felé kémlel,
belesápad a földút,
szél támad, vacog, szalad a hírrel,
az idő jár erre, a sebezhetetlen.
Botanika
Nem akarnak tudni rólunk a fák,
gyújtsátok rájuk az erdőt,
– madaraik sem jobbak semmivel –
nevetnek rajtunk.