Tárcám az Előretolt Helyőrségben

Az Előretolt Helyőrség októberi, erdélyi lapszámában megjelent egy tárcám, mely itt is olvasható: https://helyorseg.ma/rovat/tarca/gyorgy-attila-kk?fbclid=IwAR20aaHdO_pdMKWD6ZG9pQDhg7EgmT23JWU-IvhY3F0Dt3x4Uf5hrZbR5r0

Alább teljes terjedelmében közlöm.

K&K

Hej, azok a régi szép idők...

Már Krúdy Gyula bátyánk megírta: az is bolond, aki túlélte Ferencjóskát. Hát ez bizony igaz. Volt.

Dédnagyapám még Krúdyval ápolgatta ezt a szép mondást a módosabb belvárosi kuple... akarom mondani korabeli szépségszalonokban. Aztán elmúlt ez a csodálatos időszak, a K. und K. ideje, amikor egy nagy bajszú ember volt mindenki példaképe, és úgy hívták az Országot, a mindenkorit, hogy kaiserlich und königlich, K. und K., Császári és királyi.

Szép idők voltak. Minden szép volt, és minden jó volt, aztán lelőtték Szarajevóban Ferdinándot.

A háborút, ami ezután következett, ugyan nem veszítettük el, de a háború elveszített minket, lényeg, ami lényeg: pont száz éve arra ébredtünk egy nap, hogy kár volt elaludni, nincs többé K. und K. Nincs a császár, nincs a király, nincs az ország, nincs főtt marhalábszár ebédre Bécsben, nincs tokaji furmint az asztalon – úgy egyáltalán: vörösbe borult a világ.

Aztán csak teltek az évek, mert ezek már csak ilyenek. Vörösen, fehéren, feketén, ahogy a történelem hozta. Elmúlt száz év, és egyszer csak újra megérkezett ide, a Kárpátok kanyarába, a világ háta mögé, a világ legkedvesebb zugába, az ismert világ barbárabb vidékére a K. und K.

És lőn, mint hajdan, minden. Kivirágoztak a borrózsák az emberek orcáján. És lőn újra Kárpát-medence. És lőn velőscsont és tokaji furmint, de lőn skót whisky és gyömbéres krémleves is, lőn vidámság, lőn hely, ahol az adjonistent magyarul viszonozzák (Bocs: Szőcs Géza), lőn vidámság, és lőn újra minden, valahol a semmi hátán, lőn Lövéte mellett a Piricskén.

És reinstaurálódott a K. und K, mert a történelemnek sosincs vége, és visszafordul, és az igazságot is meg lehet szokni. (Bocs: Tamási Áron). Dédnagyapám Krúdyval koccint, és ha éppen nem a szüfrazsettek hátsóját nézik, akkor letekintenek, és látják, hogy jó.

K. und K. van ismét az Országban.

Mi több: felragyogott a hajdani dicsőség. Az igaz, csak egy hektáron. Egy forralt vízzel teli dézsában. Félméteres hó közepén, a Hargitán, ott, ahol az a honvéd állt. Még Szidónia is feltámadott, ama Podjebrád utóda, aki Mátyás feleségének ikertestvére volt, és majdnem magyar királyné, de igen kemény asszony. Meg ott volt az erdélyi nagyasszony, ott volt mindenki, aki számít, és belefértek egy forróvizes dézsába.

Hát így „összekoppant” ez a hajdani birodalom, de nem a méret számít. Ismét K. und K. volt. Bőség, jóság, szeretet és remény. A lemenő nap felragyogott a Kárpátok vonalán, és valaki azt is megjegyezte: „Na, valahol ott van Magyarország”.

Pedig az Ország bennük volt.

Aztán borok jöttek, és párolt káposzta füstölt csülökkel, és zöldségkrémleves (gyömbérrel), Krúdy lenéz, dédnagyapám lenéz, mosolyognak, és ott van ismét a világ tetején, a világ közepén Piricske, a K. und K.

Heten voltak, mint a népmesékben, heten, de jók, és a kerek világon ők voltak csak az a hét ember, aki akkor, ott, otthon volt, és úgy is érezte magát.

A jó öreg K. und K. (Egyébiránt a rövidítés ebben az esetben Knapp és Komjáti.)

Van feltámadás.