Torz és ideális - beszélgetés Kabdebó Lóránttal

Interjú Kabdebó Lóránt irodalomtörténésszel

Torz és ideális

- részlet az interjúból –

Legújabb, Esettanulmányok – Sorsvállalások? című könyvedben azt írod: „Ha író lennék, ezt a várost [Gyöngyöst] írnám meg. Ki tudja, ha marad időm, egyszer talán még ebből is lehet valami.” Majd egy interjúkérdésre azt válaszolod, soha nem vonzott a szépírás – mégis, ha elolvassuk tanulmányaidat, esszéidet, számos olyan „életmetaforával” találkozunk, amelyek szépírói vénáról, az önéletírás gesztusáról árulkodnak. Egy-egy írói életmű kapcsán, rejtetten bár, de körvonalazódnak ennek a tervezett, de meg nem írt memoárnak a fejezetei. „A szétfoszló szőttes visszáját próbáljuk megfejteni”, írod köteted bevezető írásában, ami szintén egyfajta fiktív interjúnak álcázott önéletírás. A fentebbi mondattal egyben feleséged, Dobos Marianne kötetére, A szőttes túloldalán címűre is utalsz, miközben megpróbálod elmesélni a helyet, a várost, a szüleid, a múltad. Többféle nézőpont, történetek, figurák elevenednek meg, az örmény imaszőnyegek csomóihoz hasonlóan próbálod „körüljárni magad”, egybeszőni, majd megfejteni a részleteket – van olyan részlet, amit még nem mondtál/írtál el/meg soha?

– Azt kérted, olyat írjak, amiről még nem beszéltem. 80. születésnapom óta csak magamról beszélek. Minden más csak ürügy. Ma reggel pedig megszólalt bennem egy felfedezett magyarázó hang. A te biztatásodra. Meg hogy eszembe jutott, hogy megvannak egyetemista kori leveleim, amiket anyámnak küldtem. Szorgalmasan, négy éven át. Mielőtt a múzeumnak adnám, lehet, hogy elolvasom. De a hátterében, tudom, ott van egy heteroszexuális keresés, amelyet a bibliai kötődés és a Teremtés csodája váltott ki, és egy nem vérszerinti – magyar jellegű – rokonság egy rokoni leánnyal hozott egy színházjáró baráti társaságba. Nem szexualitás. De sugallás a rákötődésre, a világ minden titkával való ismeretszerzésre. És ez a felsejlő emlék diktálta kíváncsiság megszólalt, és beszélni kezdett bennem. Wagner jegyében szólt. Hiszen mindig izgatott, hogyan lehet, hogy a világ legszebben izzó szerelmi zenéi egy reménytelenül végződő narrációba zuhannak. A Wesendonck-daloknak jóval előtte született meg a Wälsung-testvérek tavaszi dalos szerelme, Sigfried és Brunhilde tragikus össze nem illése, Lohengrin és Tannhauser vibráló vágyakozása. És az életrajzi szerelem elhalását követi Trisztán felizzó halálos szenvedélye. De ugyanezt csodálom a Kékszakállúban is, meg A csodálatos mandarinban is. Sőt valaha magam is próbáltam összekapcsolni a Walkür-zenét egy heteroszexuális kapcsolat végigélésével. És ekkor itt eszembe jutott, hogy vannak törzsek, ahol a házastársi hűséget és a gyermekáldás biológiai aktusát össze sem kapcsolják tudatukban. De megélik, mint az Édenkert bibliai csodáját. Szakmámhoz térve, ekként érthettem jobban a Semmiért Egészent, mint maga a szerzője, meg a legendás színész barátunk, Latinovits Zoli, aki nem volt hajlandó elmondani az „önző” verset. Nem önző! Bibliai és dosztojevszkiji ihletettségű, a férfi és női princípium egymásra utaltságát megszenvedő, a létezés fájdalmas csodájára ráismerő, kérdező megszólalás. A bűnbeesés előtt rákérdezés a bűnbeesés utáni szenvedésekre. Én sem tudnék – semmit se – írni, ha kérdezésem okaként nem állna sugallóan immár több mint félszázada mögöttem egy asszonyi sugárzás. A biblia utóbb házasságnak nevezi ezt. És a válás tiltása sem tabu, hanem a férfi elv hozzákötése a női ihletettséghez. Az izzó szerelem, a szex izzása egy formája ennek a kapcsolatnak, egyfajta tárgyiasulása. Sőt remekművekben rögzítettsége. Utódokban, művekben, együttes sorsvállalásban. Fájdalmas? De felemelő is. Az Isten legszebb gondolata a teremtésben. Lehet szeretkezni a Tavaszi dalra, de a Tavaszi dal ezt megelőzően a létezésre kérdezés egyik csodás formája: Judit kopogtatása Kékszakállú várának ajtajain – a bűnné alakuló, szenvedést hozó szembenézés a titkokkal, az Éden megismerésére vállalt kísértés. Az „et ne nos inducas in tentationem”. És ha ez az Édentől Keletre száműz is, ott van mögötte – sőt benne – a Megváltás, amely feloldja a titokfejtés bűnös szándékait. A házasság ennek az emberre mért küzdelemnek – oldalborda = benne magában lét! – a csodája, és egyben kötöttsége. A kérdezés ihletője és beteljesítője. Ami a létezéshez képes közelíteni. A számunkra érthetetlen „ohajtva sejthetővé” tétele. Így lehet a „rossz házasság” (lásd: „Semmiért Egészen”) a léttel telítődés útja. Nagyképűen fogalmazva: életművem – és a feleség életművének is – kiváltója.

Visszatérve életrajzomhoz: egyik könyvem 1994 karácsonyán feleségemnek írott dedikációja most újra kezembe került, egy előadásra készülve. Tegnap este felolvastam ma már egyetemista főhősének, unokámnak: „Marianne-nak (akit az egész világ Maricának hív, bárha ő azt nem szereti) ajánlom ezt a könyvet, mert az ő könnyeivel írtam 1992 karácsonyától.” Ekkor született ugyanis egyik kedves unokánk, és az anyjával volt vitáink következtében csak a kórházi monitoron nézegethettük a nagyon várt jövevényt. A könyv pedig a Jánosy István álomnaplójában jungi alapon benne alakuló szenvedés-mártírium magyarázata. Élet és irodalom ekként él egyben a Teremtés csodájában.