Traumaemlékezet és Tanúidentitás

Kertész Imre a kilencvenes évek elején dolgozta ki holokausztkultúrára vonatkozó elméletét, amely azon a belátáson alapult, hogy az Auschwitz-ról szóló nagy számú műalkotás új, önálló arculattal bíró kultúrát hozott létre.

A "Személyes azonosság, narrativitás, emlékezet" konferencián tartott előadásomban Kertész Imre holokausztkultúra-koncepciójáról beszéltem. Arra a kérdésre kerestem a választ, hogy milyen viszonyban áll egymással az emlékező szubjektum és a tanúságtevő individuum az európai kollektív traumaként felfogott holokauszt összefüggésében. Agamben a modern biopolitika helyszínén előállított muzulmánról tanúskodó auctorban látta Auschwitz maradékát, Ricoeur a tremendum horrendum kifejezéssel írta le a népirtás iszonyatát, melyet elfelejthetetlen, korszakos eseményként értelmezett. Kertész Freud Mózes-könyvének apagyilkosságból eredeztetett traumafelfogását vette át, s adaptálta a holokausztról kidolgozott kultúraelméletébe. Freud szerint a monoteizmus a kényszerneurózis kollektív lefolyásának mintája nyomán született meg, ennek kiindulópontját Mózesnek a zsidó nép általi meggyilkolása jelentette. Kertész az apagyilkosság traumáját a holokauszt új etikai kultúrájának modelljéül szolgáló eseményként értelmezte, s ezzel Freud pszichoanalitikus vallásfelfogásából egy erkölcsi kultúraelméletet alkotott. Mindketten elfogadták tehát a trauma kollektív, retroaktív hatását, Kertész mindemellett úgy vélte, az európai kultúra számára ma is aktuális létkérdést jelent, hogy Auschwitz traumája a jövőben neurózis helyett a kultúra formájában maradjon fenn.