ÚTFÉLEN / TÁJ ÉS BENNE AZ EMBER

Mi történik, ha kilépünk a komfortzónánkból? Hol lehetünk igazán otthon? Ha sok időt töltünk el egy helyen, az egy bizonyos idő elteltével óhatatlanul is beszélni kezd hozzánk? Ezekre a kérdésekre is választ kaphattunk Pályi Zsófia kiállításán, ahol a búcsújárás világi forgatagáról és szakralitásáról, illetve a Balaton-felvidék közösségeiről is nézhettünk fotográfiákat egy egészen autentikus helyszínen, az Édenkert Porta Vöröstó galériájában. A zarándokokról szóló képanyag így most először, bőséges válogatásban, önálló kiállítás keretében is látható volt, amire sokan eljöttek érdeklődők.

A fotókiállítás Szent Jakab napját követően, július 26-án szombaton nyílt meg. A kiállítás időzítése és helyszíne sem volt véletlen, hisz a portával szemben halad el a Szent Jakab zarándokút, és Vöröstó is minden évben elszállásol harminc-negyven fiatal zarándok csoportot. A megnyitó beszédet a fotókon is szereplő bakonybéli bencés szerzetes közösség vezetője, Dr. Baán Izsák perjel mondta, aki sokat adott mély gondolataival és a képekhez fűződő történeteivel. A megnyitóra szép számmal eljöttek. Takács Tibor tuba művész is zenélt az ünnepségen.

Izsák atya jól összegezte megnyitó beszédében azt a két pólust, ami végigvonul a képek olvasásakor: “Időnként útra kell kelnünk és kihívásokkal kell találkoznunk, hogy felismerjük azt, ami a miénk, ami az otthonunkban elrejtve van. Egy ilyen keresésben nem fizikai kincset szoktunk keresni, hanem annál sokkal többet, önazonosságot, identitást. Amikor elkezdtem nézni Zsófi képeit, két ellentétpár és paradoxon mentén gondolkodtam, kik is vagyunk. Az egyik ilyen ellentétpár a komfortzónából kilépés, illetve az otthonra találás. A zarándoklat, a búcsújárás, aminek a képeit a pajtában láthatjuk, az egy erőteljes útrakelés. A Kárpát-medence legnagyobb, leghíresebb búcsújáró helyeinek képeivel találkozunk. Ahhoz, hogy meg tudjuk kik vagyunk, arról is kell, hogy legyen tapasztalatod, kik nem vagyunk. A zarándoklat mindig a határok feszegetéséről szól. Az egyik kicsi kép ott bent, ami nagyon megszólított, amikor fiatalok lóháton zuhogó esőben egy országúton lovagolnak, miközben az autók húznak el mellettük. Elképzeltem - én is szoktam lovagolni - aki lovagolt már esőben, tudja jól, hogy ilyenkor az összes víz az ember derekához gyűlik. A legkellemetlenebb vízben ülni folyamatosan. Ezek a fiatalok így mennek, ráadásul autók mellett, ez egy kifejezett határhelyzet. És amikor az ember kilép a komfortzónájából és elmegy valahova, akkor ott kap valamit, amit hazatérve beépít az identitásába. Szintén a Szent Jakab úton láttam a hídról lenézve a folyó parton kövekből kirakva, hogy az út Santiagoban kezdődik. Tehát, amikor megérkezünk, akkor kezdődik az igazi zarándokút, merthogy haza kell menni és be kell építeni az életünkbe azt, amit megéltünk.”

Összesen negyven kép és többféle tárgy volt kiállítva. Különböző technikákat ötvözve izgalmas tér valósult meg mind az udvaron, mind a pajtában. Tölgyfa keretekben, különféle installációkkal, tárgyakkal tarkítva mutatkozott be a búcsújárókról készült anyag. A pajta kapuján nagyfelületű fényes zászló anyagra is került nyomtatott kép, illetve egy-egy fára akasztott drapérián is voltak alkotásokat; így vezetve az érkezőket a kiállítótérbe. A búcsúkról szóló anyag betöltötte a felújított pajta teret, a Lo-kál c. sorozat pedig egészen az utcafronti kaputól terelgette a nézőket a hosszú, a sváb településre jellemző keskeny udvaron át a pajta bejáratáig. Itt eső- és UV biztos dibond táblákon voltak láthatóak a képek, illetve a Bukta Imréről készült fényképek erős vászon anyagra voltak kinyomtatva és egy kis ház ajtajára és homlokzatára voltak felszögelve, játszva a térről, hisz az eredeti felvételek is pont itt készültek.

Az eseményről hírként tudósított a We Love Balaton portál és a Veszprém-Balaton Kulturális Fővárosának honlapja, ill. a Kultura.hu újságban jelent meg nagyobb lélegzetű írás.

Terján Nóra újságíró idézi Izsák atya szavait a Kultura.hu oldalon megjelent cikkében. “Egy 20. századi teológus azt mondta: a hagyomány nem egy stafétabot, amelyet átadunk, hanem parázs, amelyet kapunk, és fel kell hogy izzítsuk. A hagyományőrzés tehát nem azt jelenti, hogy pontosan ugyanúgy ismétlünk valamit, amit kapunk másoktól, hanem hogy elfogadjuk azt, amiből jövünk, és azt mi továbbvisszük – elmélkedik az atya. Idevág a számára legszebb fotó a kiállításon, amely egy úgynevezett máriás lányt örökít meg Mátraverebély-Szentkúton régi viseletben, a nyári melegben mégis rengeteg réteg alatt, nagy piros műkörmökkel.” Majd a szerző hozzáteszi: “Pályi Zsófia kislánya születése óta fotóz zarándoklatokat. Elmondása szerint az a hitvilág, amely körülöleli ezt a világot, képileg nagyon foglalkoztatta: látunk szimbólumokat, a tömeggyártás művészetét szinte szuvenír formájában, és még egy műanyag Szűz Mária is megjelenik. A Balaton-felvidéken a fotográfus pedig a kis kulturális kapcsolódásokat kereste, ugyanis több hullámban is érkeztek ide akár Budapestről is értelmiségiek a 60-as, 70-es években, de a közelmúltban is óriási lendületet kapott a régió és Veszprém, mint kulturális főváros.”

Ez a kiállítás is egy véletlen találkozásnak, többéves tervezgetésnek gyümölcse. Zsófi Jakab Évával, az Édenkert Porta Vöröstó tulajdonosával karöltve álmodta meg és valósította meg a tárlatot. A kiállítás több mint két hete alatt számos program volt a pajtában is: koncertek, művészeti foglalkozások, dráma játék. Így a folyamatosan szállingozó kiállítás látogatók mellett a színes események résztvevői is láthatták az anyagot, több száz ember megtekintette ez idő alatt a fényképeket.