Zeck Julianna: Vasumitra

Vasumitra(monodráma)

Április harmadika a napom. Egy éve ugyanebben a rendelőben ültem,ugyanígy. Baba-mama újságok,cumisüvegek,sírás,gyerekjátékok a sarokban,kismama gyerekkel,kismama a párjával,kismama kis pocakkal,kismama nagy pocakkal,a nemtudomhanyadik gyerek meg kint üvölt a babakocsiban.A falon gyerek képek.Csak akkor Tamással ültem itt. Fogta a kezem.

Csak nekem nem sikerül? Mit rontok el?Miért vártam eddig?Már 38 éves vagyok. Alig van esélyem amúgy is.És ha a testem nem akarja,vagy ha sors nem akarja?És mi van ha én nem akarom,valahol legbelül?! Azzal hogy fogok elszámolni?Mit mondok Tamásnak?Mit mondok a szüleimnek?Főleg anyának!Mit mondok a barátaimnak?! Mert mindenki úgy tudja,én is,hogy én mindig is családot akartam,legalább 3 gyerekkel!Meg tud foganni bennem a szerelem?Hogy családom lehessen,hogy aztán nagymama lehessek,meg dédi?!

Ketten mentünk be. Ott volt Tamás is, amikor azt mondta az orvos,hogy nekem nem lehet gyerekem,meddő vagyok. Sajnálkozva mondta. Egy pillanat alatt omlott össze minden. Hallottam is magamban mintha egy felhőkarcoló mindenestül a földbe szakadt volna. Erős szívdobogásom lett és szédültem. Alig kaptam levegőt.Tamás kihozott a rendelőből és leültetett erre a székre.Elájultam.

Azt álmodtam,hogy repülök. Visszatérő álmom ez. Fellendülök egy domboldalról,és már hasítok is fölfelé a levegőben. Alattam kirajzolódnak a város képei. Folyók kanyargó kékjei,tavak,háztetők,apró fények. Benézek ablakokon. Az egyik ablakban azt látom,ahogyan éppen vacsorához ül egy család. Sok-sok ablakon nézek be,megannyi életvillanás,kavargó képek,fények.Meg sem tudom jegyezni. Csak azt a mámoros érzést,hogy én mindezt megtehetem és ők nem tudnak róla.Nem láthatnak.Följebb szállok,hagyom sodortatni magam a széllel.Egyre följebb és följebb repülök.Alig látszik már valami a városból. Csak tudom,hogy ott van. Mikor le akarok szállni,a kis domb tele van emberekkel.Szorosan egymás mellett állnak. Ott van a családom is,és minden ismerősöm. Szeretnék ott lenni köztük,de nincs hely! Nem férek oda. Senki sem mozdul,mereven állnak és néznek. Nem tudom eldönteni,hogy csodálnak vagy megvetnek. Ahhoz közelebb kéne menni,de húz felfelé valami és nem enged. Egyre feljebb vagyok,egyre kisebbek az emberek,a felhők között alig látom őket,de még ott vannak,és még mindig néznek fölfelé.Amíg egyszer csak már nem látom őket. Csak a felhők,meg a szél.