Zsidó Ferenc regényrészlete a Kortárs 2022/4. számában

A füvek vékonyak voltak, nem volt tartásuk, az a kevés szalmás gabona, amivel e dombvidéki tanyasiak elkínlódtak, hogy az állataiknak abrak legyen, csak senyvedt, nem akarta a kalászát hányni.

– Ha nem egyéb, ebből végre eső lösz, asszony! – mondta aztán örvendezve, s összedörzsölte tenyereit. Kézfején és inas karjain a vérerek kidagadtak.

– Csak nehogy vihar lögyön… – jött ki a tornácra Mariska néni, lisztes kezét a köténye korcába megtörölve.

– Néha nem árt égy kicsi vihar… – jegyezte meg az öreg kissé kelletlenül, mert bosszantotta a felesége aggodalmaskodása.

– Miféle viharra gondósz? – kérdezett vissza az asszony, úgy, mint aki érti a célzást.

– Én olyanra…

– Nem való má’ vihar nekünk… – igazította meg fejkendőjét az öregasszony, amit a régi beidegződés szerint nyáron is viselt, csupán a fia kedvéért volt hajlandó levenni arra a pár percre, amíg skype-on beszélgettek.

– Nem-é? – kérdezett vissza az öreg, bozontos, ősz szemöldökét felhúzva.

Mielőtt a felesége bármit is válaszolhatott volna, megeredt az eső, beléjük fojtva a szót. Csak álltak, s megenyhülve, gyönyörködve nézték: csendesen, de viszonylag tömötten, egyenletesen esett, tudták, a földnek ez a legjobb, mert van ideje beinni, nem csak lefut a víz, mint egy vad zápor esetén.

Bíró János elnézett le a völgybe, a város irányába: ott felhők is alig voltak.

– Hiába, az esőt magukhoz húzzák a fák – mondta, a dombháton terpeszkedő erdő felé bökve.

– Azok igön… – hagyta helybe engesztelőleg az asszony.

– Hallám, no, kérdözd meg Jancsit, ott esik-é! – szólt rövid hallgatás után az öreg.

–Ilyen esőben ejszen nem jó bezgetni a masinát…

–Nem csinál az sömmit! – legyintett az öreg, adva a nagyot, holott valójában ő jobban tartott a fia által a tisztaszobában felállított számítógéptől, mint a felesége. Nem is foglalkozott vele, az az asszony felségterülete volt, őt okosította ki a fia, mielőtt Angliába indult volna.

– Ki tudja, az internet is hogy mönyön ilyen üdőben… – aggályoskodott tovább az öregasszony.

–  Hát nem avval dicseködött a gyermök, hogy mekkora találmány? Csak nem fog ki rajta égy kicsi eső?!

További osztozódás helyett Mariska néni bement a tisztaszobába, nyelvét csücsörítve, óvatosan megnyomta a számítógép startgombját. Kezdetben ijesztőnek találta a hűtőventillátor zúgását, de mára már megszokta, sőt megszerette ezt a monoton zajt. Csak a legminimálisabbat értett a géphez: elindította a Skype-ot, megnézte, hogy online van-e a fia, s kezdeményezte a videóhívást. Legtöbbször előre leegyeztetett időpontban jelentkeztek be, amikor Jancsi végzett már a munkájával. Mindenes volt egy szállodában, Dél-Angliában, egy olyan városban, melynek nevét Bíróék nem tudták kiejteni, de mivel ez a város közel volt Londonhoz, hát mindenkinek úgy mondták, a fiuk Londonban él.

Mariska néni ezúttal soron kívül próbált kapcsolatba lépni a fiával, de az nyakig lehetett munkában, mert a videóhívást nem fogadta, csak annyit írt vissza, majd később, édesanyám. Mariska néni valahogy kiböngészte az üzenetet, majd bosszankodva kiment még mindig a tornácon nézelődő férjéhez.

– Na, nem tudtam eléhozni… – mondta kelletlenül.

– Mi van, béadta a kulcsot a tányér a ház tetejin?

– A parabolára gondolsz? – kérdezett vissza némi kioktató éllel a hangjában az asszony.

– Arra, hogy a fene ötte vóna meg! – mondta bosszúsan az öreg, arra gondolva, hogy ennek a fránya technikának köszönhetően még megéri, hogy odalesz az a kicsi tekintélye is. S hogy ez is a fia miatt van.

– Jó erős a jel! – mondta kissé tudálékosan Mariska néni.

–S akkó…?

– Azt írja Jancsi, majd később.

– Később, mi? Gondolom, előbb ki kell még nyaljon két-három szobát. Úgy kell neki, ha nem tudott itthon a seggin ülni, s az agrármérnöki diplomával érvényösülni…

A regényrészlet teljes terjedelmében itt érhető el.