Zsidó Ferenc regényrészlete a Látó 2023/3. számában

Gyuri mellett Pálfi Gazsi ült az ülésdeszkán, így neki csak a saroglyában jutott hely, de nem bánta különösebben, a szekérderékban egy jó adag széna volt egy pokrócba tekerve, azon hanyatt feküdt, bámulta a nap első sugaraitól piruló eget, s hallgatta az ébredés gyönyörűségét megéneklő madarakat. Túl sokat nem beszéltek, agyuk még nem volt kitisztulva annyira, hogy a mondókájuk beinduljon. Anti nem is bánta, legalább nem kellett tartania Gazsi ingerkedéseitől. Vagy most – reménykedett –, hogy együtt dolgoznak, talán leszáll róla?

– Elég nagy harmat esött az éccaka!

– A!

Szűk félórás szekérút után megálltak, addigra jól bent voltak a fenyőerdő sűrűjében. Pálfi Gazsi kikötötte a lovakat, a szénát eléjük tette, közben Nánás Gyuri üveget vett elő, s egy poharat. Először magának töltött, egy hajtásra kiitta, aztán Gazsinak, végül Antinak.

– Most dologra! – rendelkezett.

Kézbe vette a láncfűrészt (vagyis a druzsbát, ahogy errefelé mondani szokták), firtatóan körbenézett, aztán nekiállt az első fának. Mint a vaj, úgy ment a láncfűrész a puha fenyőben. Karcsú, sudár fákat vágott ki, szarufának valót. Ledöntötte a lábukról, letisztította a gallyakat, méretre szabta. Gazsi és Anti fölrakta őket a szekérre, s hogy ne legyenek útban, kissé távolabb nagy rakásba hordta a gallyakat. S ez – egy kiadós frustukkal, meg egy-két pálinka-szünettel – így ment olyan kora-délutánig. Akkorra hatalmas szekeret raktak, csupa szép, hosszú gerenda, közte néhány ágvég, amolyan karomnyi-combomnyi, amit érdemes hazavinni a kerítésoszlopnak, vagy szorultság esetén tüzelőnek. Mert fenyőt tényleg csak szorultság esetén raktak a kályhába, lágy rostú fa lévén, kicsi a fűtőértéke, tüzelni gyertyánt és bükköt vágtak.

Miután átkötötték a rakományt, s csaptatóval meg is csaptatták, hazaindultak. Anti úgy érezte, derekasan helyt állt, nem ügyetlenkedett, tudta, mi a dolga. Igaz, fejszét nem kellett kézbe vennie. Ha nem egyéb, csak kiütközik rajtam, hogy nagyapám is favágással kereste kenyerét!, állapította meg elégedetten.  A jól végzett munka öröme a többieket is átjárta. A nyelvük is megeredt.

– Van itt fa elég! – mondta Anti.

– Van. – így Gazsi.

– Nemsokára jön a szezonja… – tolta föl a kalapot a fején Nánás Gyuri –, ha van kedvetök, lehet csinálni… Ez neköd is szól, Desági Antal!

– Hogy mi?

– Augusztus végitől én nagyüzemre váltok. Ha akarod, bévöszlek a csapatba…

– Augusztus végitől… – mondta Gazsi, s nem lehetett tudni, kérdez, vagy helyben hagy.

– Igen. Persze, tudom én jól, hogy csak októbertől kéne, az első hidegök béálltával, de kicsit előre kell termelni… Jó lösz az így is a városi uraknak. Mit tudják ők, mikor vágtuk… A fa nem mondja meg…

– Aha…

– Szállítottam én már mindönféle nagykutyának, égy se mondta, hogy valami baj vóna a fával…

– Persze, persze…

– Jövő hét dérákára ésszeszödöm a csapatot. Legalább három druzsbás, hat segéd… Jőtök tű is, ugyé?

– Rám is gondoltál, igazán? – repesett Anti az örömtől.

– Sze’ nem megmondtam? Persze, csak ha van kedved jőni! Ha akarsz dógozni….

– Én ne akarnék?

– Ha nem égyéb, még embört faragunk belőled… – akarta heccelni Gazsi, de Nánás Gyuri leintette:

–   Most ne!

A Lina-kanyarban jó hangulatban, barátként váltak el.

– Eriggy csak! A lerakodást Gazsival megoldom! Osztán ha érdököl az ajánlat, készülj réa! – mondta Nánás Gyuri, s kezet nyújtott.

  Antival madarat lehetett volna fogatni. Megtiszteltetésnek érezte a felkérést, úgy gondolta, így van értelme az itt maradásnak, immár nem kell rágódnia tovább, hogy mit kezd magával. Milyen jól hangzik majd, amikor otthon elmeséli: béállotam erdőlni a Nánás Gyuri brigádjába!

Mostanában kezdte azon kapni magát, hogy egyre gyakrabban beszél tájszólásban. Gyerekkorában nem töltött annyi időt itt, hogy akkor ráragadjon a helyi tájnyelv, így amikor kiérkezett ide, már „nyafka városi beszédje” miatt is feltűnést keltett, de lassanként felvette a ritmust, kezdett tetszeni neki a sok öblös ö-betű, néhány ízes szófordulatba egészen belehabarodott, s azon kapta magát, hogy ha odahaza egymagában beszél, akkor is használja. Az anyja iskoláját a beletöknek, te!, mordult rá a kecskékre, inkább színpadiasan, mint igazi méreggel, amikor este meglátta, hogy a jászluk még félig van szénával, mégis követelőzve mekegnek. Ne sokat ízzéköljetök neköm! Ezután hézza kell szokjatok, hogy nem nyalom égyvégtibe a seggötököt! Röggel önni-inni kaptok, s avval estig eltőtitök az üdőt, amíg hazajövök az erdőről!

*

  Augusztus végétől Anti járni kezdte Nánás Gyuri brigádjával az erdőt. Fejszét – nagy megkönnyebbülésére – továbbra se kellett a kezébe vennie; rakodni, ágakat félrepucolni, a druzsbások keze alá dolgozni: ez volt a feladata. Épületfát termeltek ki: hosszú, egyenes szál-fenyőket. Anti ugyan emlékezett, hogy a nagyapja azt mondta volt, fenyőt csak télen szabad vágni, amikor a nedvkeringése le van állva, különben sosem lehet kiszárítani rendesen, s a szú is egy-kettőre beleáll, de ha Nánás Gyuri azt mondta, roppintani kell, ők roppintották. Aki szenátornak és miniszternek is szállított már – amint állítja –, annak csak kell értenie a dürgést! A pénzzel nem volt gond, Gyuri minden este a markukba tette a százast. Nagy pénz volt az még városon is, nemhogy fenn a tanyán! Meg is hozta az emberek kedvét, nyomban elfelejtették a fáradtságot, az egész napi hajladozást, emelgetést. Rendszerint a kocsmában kötöttek ki, s énekszóval búcsúztatták a napot.

Anti kezdte úgy érezni: ez a neki való élet. A többiek még mindig furcsán kerülgették, de amikor látták, hogy a munkáját elvégzi, s Nánás Gyuri szemmel láthatóan pártját fogja, békén hagyták. Túlzás lett volna azt mondani, hogy befogadták maguk közé, de megtűrték. Ő pedig bizonyítani akart. Nem alábbvaló ő, mint ezek a mokányok! Az első két nap keserves volt, estére teljesen kinyiffant, jártányi ereje sem maradt, minden porcikája sajgott, vacsorázni sem maradt kedve, enni vetett a kecskéknek, s dőlt be egyenesen az ágyba. Aztán lassacskán belejött, a többiektől elleste, hol és hogyan kell megfogni a fát, hogy ne roppanjon meg a dereka, mert arra kell legjobban vigyázni a famunkánál, hogy ne derékból emeljen az ember, hanem egész testből nekifeküdve, hogy az izmok összedolgozzanak, hogy a combok, a váll, minden kivegye a részét a tehercipelésből. Akkor lehet bírni napestig, akármeddig.

– Ésszel kell ezt csinálni, hallod-é?

– Csak finoman, mintha lovat b.sznál…

– Azzal az erővel, amit itt most elpazarolsz, vén korodba kijárnál a házból sz.rni…

Az esti dorbézolásokból többnyire kimentette magát azzal, hogy dolga van, ami igaz is volt, mert nem csak a kecskék, hanem egy kis kotyvasztás, olykor mosás is rá várt. Összedobott egy-egy paszuly- vagy káposztalevest, azt három napig is lehetett enni, hidegen is, ha kedve volt, főzött egy puliszkát, túró volt még a pincében. A többieket mind asszony várta otthon, ha nem feleség, hát anya, egyedül ő volt teljesen önellátó. S bizony, olykor összecsaptak a hullámok a feje fölött.  A ház futott, arra már nem maradt ideje: kosz és rendetlenség volt, s az udvarra is ráfért volna egy kaszálás. A sarjúzásra olykor lelkiismeret-furdalással gondolt, de aztán megnyugtatta magát azzal, hogy hiszen van pénze elég, majd vesz kóstot a tél beállta előtt. Az a két boglyácska sarjú, még mindig ott volt, az egyezségüket követő napokban még rákérdezett Nánás Gyurira, de az csak annyit mondott, a száját húzva, nem látod, hogy most nem alkalmos, azt se tudom, hol a fejem, elé kell készitteni mindönt, ekkora brigádot gardírozni nem gyermökjáték…! Anti bólintott, nem is neheztelt, igazat is adott Nánás Gyurinak, csak azt nem értette, akkor miért ígérte meg… De aztán, ahogy a munka beindult, nem sokat morfondírozott ezen.

  Kicsit elhanyagolta magát, borotválkozásra s alaposabb mosdásra csak hetente egyszer, vasárnaponként kerített sort, amikor szabadnaposak voltak. Ruhát is csak ekkor váltott. Péntek-szombatra már igazi vadember kinézete lett, torzonborz szakállal, izzadt, csapzott hajjal. Kellettek ezek a vasárnapok, nem, mintha olyan nagy templomba járók lettek volna: a fiatalabbja kerülte itt is Isten házát, akárcsak városon, csak a vénje járt, azoknak pedig minden alkalommal végig kellett hallgatniuk a pap méltatlankodását, amiért olyan kevesen jöttek. Arra voltak jók ezek a vasárnapok, hogy kizökkenjenek abból a monoton, nehéz munkából, hogy kissé rendbe szedjék magukat, hogy újra emberformájuk legyen. Most már kezdte érteni Anti, mire mondta a nagyapja, hogy a favágó az külön állatfaj, fiam. Hétközben nem számított a mocsok, az izzadtságszag, természetes volt, hogy evés előtt nem mosnak kezet, hogy állva, mohón esznek, markukban tartva a kenyeret, a szalonnát, hagymát, hogy a bicskát használják villa helyett, s ha délben összekoncsorodtak rövid szunyókálásra a saroglyában, lópokróccal takaróztak.

Ebédszületben általában megindult a nyelvük (munka közben jobbára csak a szükséges vezényszavak hangzottak el), beszélgettek mindenféléről, ami foglalkoztatta őket. Lányokról, világpolitikáról, megélhetésről.

• S hát a migránsoktól tartotok-é, no? – hozakodott elő egyszer a témával Anti.
•  Ide nem jőnek, me itt hideg van, s medvék. Az arabok inkább a melegöt s a kecskéköt szeretik… – legyintett Nánás Gyuri.
•  Hát akkor Antihoz jöhetnek, me neki van kecskéje! – röhintette el magát Vaszi Feri.
•  Úgy tudom, a migránsok többsége inkább afrikai… – pontosított Anti.
•  Hát az nem vóna jó, ha a nyakunkra jőne vajégy nagy f.szú néger, mer akkó Bözsike, s Marcsi esetleg hézzuk pártolna… – fintorgott Feri.

Ezen mindnyájan elkacagták magukat.

  A napi munkájuk mindig azzal fejeződött be, hogy lerakták Nánás Gyuri háza elé az aznapi vágást. Szépen nőtt-nődögélt a farakás, hogy aztán hét-tíznaponta megjelenjenek a városból a rönkszállító autók, s mindent eltakarítsanak az udvarról. A tranzakció részleteiről nem számolt be Gyuri, de ők nem is erőltették: tudták, nem az ő reszortjuk. Ilyenkor Gyuri nem tartott velük az erdőre, amíg ők kint voltak, addig intézte a dolgot, másnap általában fáradt, zavaros tekintetű volt, de elégedett. Azzal, hogy Gyuri hogy szerez be annyi kitermelési engedélyt, szintén nem foglalkoztak. Örültek, hogy volt munka, s jött a pénz. Anti, aki régen több újsághírt olvasott a falopásokról, egyszer ugyan megkérdezte, hogy te Gyuri, honnan van neköd ennyi bárcád, mikor itt állítólag le van állítva a kitermelés?, de Gyuri olyan hangnemben mondta, hogy te ezzel ne törődj, neköm olyan kapcsolataim vannak, hogy tarvágásra is kapnék engedélyt, ha akarnék!, hogy Anti többé még véletlenül sem hozta szóba a dolgot. Hogy hová kerül, s mi lesz a fából, deszka, szarufa, gerenda, azt sem kérdezték. Volt néhány bélyegzett fa is a kivágottak közt, de a többség bélyegzetlen – ezt ők természetesnek vették, mint ahogy azt is, hogy erdésszel még véletlenül sem vetődött arrafelé, ahol ők dolgoztak. Valami motoszkált bennük, hogy amit csinálnak, az nem teljesen tisztességes, de könnyebb volt nem beszélni róla, mint elismerni önmaguk előtt, hogy fatolvajok. S különben is, ha valaki fatolvaj, hát nem ők azok, hanem Nánás Gyuri. Intézze el ő, ha valami dolga akad a fennvalóval, vagy – ne adj Isten! – a hatóságokkal. S végtére is: valamiből pénzt kell csinálni itt, a tanyasi világban is! Az mind szép és jó, hogy állatot tart az ember, mert azután megvan a mindennapi betevője, de pénz is kell a házhoz, mert villanyszámlát ki kell fizetni, gázkályhát s palackot venni, hogy nyáron ne kelljen tüzet rakni ételcsináláshoz; arról nem is beszélve, ha az embernek kedve szottyan, hogy néhanapján beruccanjon a városba: ott szinte a levegőt se adják ingyen. Tanyahelyen nagy hát a pénz becsülete: a sajtból, gombából, málnából alig csurran valami, a vágómarhának is kicsi az ára; aki valami pénzes munkához jutott, arról úgy gondolták, megfogta az Isten lábát. Ahhoz túl messze volt a város, hogy ingázni lehessen valami gyári munkára, azok, akik úgy gondolták, az az ő jövőjük, inkább beköltöztek. Akik pedig maradtak – vagy azért, mert nem voltak elég bátrak, vagy azért, mert elképzelni sem tudták, hogy elmenjenek –, fogukhoz kellett verjék a garast. Hacsak nem voltak olyan vállalkozó szelleműek, mint Nánás Gyuri. Itt van a seggünk alatt a fa, mondogatta, Isten nekünk teremtette, épp mi ne húzzunk hasznot belőle? Nánás Gyuri seftetett, szervezett, a munkások pedig jöttek, s örültek, hogy dolgozhatnak. Ebbe a csapatba került be újoncként Desági Antal. A helyiek közül páran nem értették, milyen alapon: került volna rendös, belévaló legényembör is oda, nem ilyen gyönge darázsdérékú, mint ez a jött-mönt, ez odaszarik, ha égy nagyobb fába kell megkapaszkodni!, mormolták magukban, de aztán elcsitultak az elégedetlen hangok, annál is inkább, mivel Nánás Gyuri nem az az ember volt, akinek a dolgába bele lehetett volna szólni. Nem olyan famíliából származott. Az idősebbek még emlékeztek: a nagyapja tizenkét évet ült a börtönben, mert leszúrta az egyik tanyasit, akivel összeszólalkoztak valami földügy miatt.

  A brigád tagjai igyekeztek hát megbecsülni magukat Gyuri mellett, kivált, hogy egy-kettőre észrevették, megnőtt a tekintélyük. Többségük legényember volt, a lányos anyák kezdtek máris szebben beszélni velük, bár olyan is akadt egy-kettő, aki azt mondta, ezeknek jobb békét hagyni: vagy a fa üti agyon őket előbb-utóbb, vagy elrészegesednek.

Az írás teljes terjedelmében a www.lato.ro honlapon olvasható.