Zsidó Ferenc regényrészlete az Előretolt Helyőrség 2022/4. számában

A pult mögött nagydarab ötvenes asszony. Minden szem Antira szegeződött: idegen csak legritkábban, úgymond rendkívüli alkalmakkor fordult meg itt.

– Deság András unokája vagyok. Nemrég megtértem nagyapám örökébe. Szeretném egy körrel megtisztelni mindnyájukat ennek örömére! – mondta hangosan, tagoltan, úgy, ahogy egy jó derék székelytől elvárható, hogy beszéljen. – Egy-egy decit mindenkinek, néném! – tette még hozzá –, aztán majd valami falnivaló, s ez-az is fog kelleni, de azzal ráérünk még!

Jóindulatú morgás futott végig a bolton, a decinek megörültek az atyafiak, azt még az ellenségétől is elfogadja az itteni ember, felhörpinti, s csak utána agyabugyálja el, vagy mellyeszti bele bicskáját. Felet kár lett volna mondani, felet itt nem is isznak, de lám, tudja a régulát a gyerek, lehet, hogy nem is olyan rossz portéka, gondolták, bár ami azt illeti, kicsit idétlenül áll rajta az a harisnya, s a beszéde is olyan mismás. Amíg a kisüstit kihörpölték, körbeállták Antit, s jóindulatúan végighallgatták, hogy otthagyta a várost, immár ezután ő is azt az életet akarja élni, amit a nagyapja, s hogy nem fél ő a dologtól, s már egy kecskét is vásárolt. Bólogattak, amikor a második kört is kirendelte, már a hátát is megveregették.

Jó is lett volna minden, ha nem rúg be túl hirtelen. De sajnos berúgott. A helybélieknek a két deci meg se kottyant, azzal épp csak megvetették a vacsora ágyát, de Antal egy ültében két deci szilvapálinkát még nem ivott éhomra. Szeme zavarossá vált, s összevissza kezdett beszélni, hogy bezzeg, a régi szép időkben, amikor még karddal aludt a székely, amikor még volt virtus, nem mint most, hogy meghunyászkodunk az oláh előtt, az anyja keservit valamennyinek. A helybéliek hallgatták egy ideig, szemöldöküket egyre jobban összevonva. Aztán egyikük, az átlagnál kissé kötekedőbb természetű, ráböffintett:

- Mit is mondtál, mét jöttél, s mibe viszöd el?

Anti zavartan nézett rá:

– Mert én is székely vagyok, s azt akarom…

– A tökömöt vagy te széköly! – vágott a szavába az illető, a többiek harsány kacagással jutalmazták az egyenes beszédet.

- Itt vagy te, vagy mű nem vagyunk székölyök, de az szétszöntség! szólt közbe egy másik is.

– Pedig az vagyok, Deság András unokája…., mondtam már… – nézett rájuk könyörgő tekintettel Anti, majd bizonytalanul hozzátett: – Vagyis az szeretnék lenni…

- Ezt nem elég akarni…

- Ilyen volna székely? támadott vissza Anti. – Isztok, káromkodtok…

- Csinálunk égyebet is, no mordult fel az előbb szólaló –, én például úgy szájba siritlek mingyár, ha nem hagyod abba ezt a hülyeségöt, hogy kicsikanállal vakarnak ki a sarokból. Ha lösz, aki kivakarjon.

- Jó-jó, nem kell mindjárt feldühödni… Csak azt akartam…

- Ne akarj te itt jömmit. Eriggy inkább vissza a városba.

- Városon is vannak rendes székely emberek…

- Csakugyan? Há micsináltok tű ott városon? Nézitök a tévét, s bözgetitök a telefonotokot…

- De…

- Köszönd nagyapád emlékinek, hogy nem látjuk el a bajodot…

Igazából nem értették, mit keres itt ez a ficsúr, s amit pedig nem értettek, azt rendszerint elutasították. Akárhogy forgatták a dolgot, nem fért a fejükbe, hogy miért jön ide valaki városról lakni, ahelyett, hogy örülne, hogy lyuk van a seggén, s hogy ott megvan mindene: pénze, kényelme, társasága. Ha már az apjának volt annyi esze, hogy meglépjen innen. Mert bizony titkon irigyelték azokat, akik elmentek. Ha szóba kerültek, megvetéssel nyilatkoztak róluk, fogadkozva, hogy ők aztán nem, soha ebbe a büdös életbe, de olykor, amikor számot vetettek sorsukkal, hajlottak arra, hogy azok jártak jobban, akik… S akkor meg mi fészkes fekete fenének jött ez ide?, morfondíroztak magukban bizalmatlanul. Csak úgy, földet, túrni, kínlódni? Mesebeszéd! Valami rosszban sántikál. Megfigyelő, besúgó? Vagy spekuláns: földet, erdőt akar felvásárolni? Vagy mi a hájderménkő?

Anti arra ocsúdott, hogy a boltosné tuszkolja kifelé a boltból, szelíden korholva, hogy fiatalúr, tanulja meg egyszer, s mindenkorra, az italnak vagy ember kell, vagy hordó.

Maga sem tudta, hogy ért haza, csalánba nem üt a mennykő, dülöngélve, olykor négykézlábra ereszkedve, káromkodva, fütyörészve. Pitymallott, amire nagy nehezen befordult az ágyába. Csak ekkor jutott eszébe, hogy atyaisten, sót, kenyeret, miegymást nem vásárolt.

Másnap bűnbánati napot tartott, sóhajtozott, s fel-alá kasmatolt az életszeren. Szidta magát, azt is, aki a pálinkát kitalálta, aztán fogta a butykosát, s meggondolatlanul a földre locsolta tartalmát, azzal a felkiáltással, hogy soha többet.

Új szerzeménye, Máriskó kint töltötte az éjszakát, elég elárvultan mekegett, jubazmeg, én hatökör, annak inni is kellene. Vizet hozott a patakról, megitatta, majd a fejőedénnyel nekitérdelt hátulról a kecskének. Az megadóan tűrte, míg nagy nehezen kikínozott belőle vagy két decit. Gyermekkorában a nagyapja párszor odaállította fejni, akkor elég jól ráállt a keze, de az rég volt… Mindegy, majd belejön: végtére is, úgysem szereti túlságosan a kecsketejet…

Ebédre a másnapossága elmúlt, az étvágya is megjött. Ha kenyér nincs, puliszka is jó lesz, a franc egye meg azt a pálinkát... A tűzgyújtással sokáig elszöszmötölt, s mikor végre lángra kapott a fa, a kályha iszonyúan kezdett füstölni. Ki kellett volna pucolni a hamut, a kályhasípot se ártott volna koromtalanítani, de ez neki egyelőre nem jutott eszébe. Félrevette a nagykarikát a kályhatetőről, így valamivel több oxigén jutott az égéstérbe, lassan alábbhagyott a füst. A puliszka bogosra sikeredett, ennek ellenére jóízűen elfogyasztotta az otthonról hozott túróval, lekvárral. Aztán megjutalmazta magát egy kis csokival. Kell valami erőt adó – magyarázta magának – ebben a nagy idegenségben, akarom mondani, székelységben…

Este elővette otthonról hozott folyóiratait, könyveit. Gondolta, kissé megerősítgeti a morálját, nemzeti érzületét. Legalább ebben legyen jó székely, gondolta fanyarul, ha már a hétköznapi dolgokban nem az. Csupa történelemkönyv meg lap. A magyar múlt fejezetei. Ritkán olvasott belőlük, de szerette körülvenni magát velük. Hogy lássa őket, s lássa más is, hogy ő miket olvas. Kirakta maga köré az ágyra gyűjteményét, s nézegette. Végül az egyiket, egy őstörténetit kezébe vett. Belelapozott, míg eljutott kedvenc fejezetéhez: a régi magyar nevek listájához. Hosszasan böngészte, egyik-másik névnél cöccentett, hogy igen, ezt kellett volna, ilyen nevet. Atakám. Micsoda erő, micsoda hangzás! Horka. Egy ilyen névvel mennyivel könnyebb volna embernek, férfinak lenni… De ő csak Antal lett, vagyis Anti. Igaz, hogy hallott ő Szent Antalról is, kinek tüze, jaj, ha megszáll valakit, de ebből a név mai viselője korántsem tud olyan erőt meríteni, mintha Kolosnak vagy netán Torontálnak, Zádornak hívnák; és forgatta a könyvet és kárhoztatta szüleit a pocsék névadás miatt, úgy vélve, hogy végzetesen elrontottak valamit. Nem csoda, ha kocsmai bemutatkozása is így félresikerült…

Mgj.: Megjelent az Előretolt Helyőrség erdélyi kiadásának áprilisi számában. Digitálisan egyelőre nem elérhető.