1. Kortárs kiállítás elemzés: Magyar Nemzeti Galéria: Habitat: Élőhely: Természet és tájkonstrukciók. 2025.03.20 – 07.27.

A hatvan műtárgyat bemutató időszaki kiállítás az ember és a természet érzékeny kapcsolatára reflektál, pontosabban az emberi pusztításra, az emberi tevékenységek a természetre tett negatív hatásaira. A kiállított alkotások, művészek a 19.századtól a kortársig terjednek.

A klímaváltozás, a természeti erőforrások túlhasználatának problémája, az egyre fenyegetőbbé váló ökológiai válság az elmúlt tíz évben mindinkább meghatározó téma a nemzetközi és a hazai képzőművészeti diskurzusokban. A 21. század nagy kihívása az emberiséget kiszolgáló mezőgazdasági és ipari termeléssel, áru- és személyforgalommal és a hozzájuk kapcsolódó energiafogyasztással járó rendkívül súlyos, bolygónk ökológiai egyensúlyát felborító környezeti hatások csökkentése. Egyre nyilvánvalóbb mindenki számára, aki felelősséget érez az emberiség jövője iránt, hogy a globális ökológiai katasztrófa csak elkötelezett és mélyreható közös erőfeszítéssel kerülhető el.

A tárlat bemutatja, hogy a művészet az elmúlt kétszáz év során hogyan reagált a természetes környezet megváltozására, hogyan jelent meg annak felismerése, hogy az ipari és mezőgazdasági termelés nagyiparivá válásával megváltozott a természet fogalma, és hogy az ahhoz fűződő viszonyaink sokfélesége milyen módon jelent meg a képzőművészeti alkotásokban.

Magyar és külföldi, kortárs és 19-századi festők, fotósok, grafikus- és videóművészek munkái láthatóak a tárlaton. A kiállítás kurátorai: Harangozó Katalin, Major Sára, Petrányi Zsolt, Tarr Linda Alexandra.

Ez a kiállítás az, amiről az én munkám is szól, ezért nagyon örültem neki, mert fontos a természeti előhelyek pusztulását, az ökológiai katasztrófákat, az ember a természetre gyakorolt negatív hatásait bemutatni a művészek szemüvegén keresztül látva, hallva, tapintva. Az ember úgy használja a földet, mintha az nem a saját lakhelye lenne: erőforrásként, kihasználható és leigázható dologgént tekint rá, és a következményekkel nem számol. Az ember ilyen: mint egy felelőtlen kisgyermek, aki még nincs tisztában cselekedetei következményével, az ember úgy nyomul, pusztít, elnyom, letipor, meghódít, leigáz, elfoglal, kihasznál. Mindig és minden esetben csakis saját önmaga érdekét nézi – nem számol a következményekkel, nem számol azzal, hogy saját élőhelyét pusztítja el. A folyamatos fejlődés egy véges erőforrásokkal rendelkező bolygón képtelenség: mégis, az ipari forradalom óta (amit angliai sorozatomban már 2012-ben tanulmányoztam) az ember teljesen elkerült a természettől, megszűnt a vele való organikus kapcsolata. Míg addig a mezőgazdaság, a megehető termények megtermelése, illetve a közlekedés, helyváltoztatás nagyjából kézi- és állati erővel történt, addig az ember rá volt utalva a természet erejére. Az ipari forradalommal, a gépek, gőzgépek, motorok megjelenésével az ember leigázta a természetet. Erről szólt a felfedezés, pl. Amerika elfoglalása is: újabb földek, újabb értékeket szerezni az országnak, a helyiek leigázásával, meggyilkolásával (lásd: az előző szemeszterben a 19.századi amerikai tájképfotózás során, az indiánrezervátumok, háborúk története). Az ember kontrolláltalannal kapzsi, s csak ez mozgatja előre.

A kiállításon több munka megfogott, amiket eddig nem ismertem, és voltak korábban már látott alkotók, alkotások.  Gosztola Kitti rajzolt csonkolt fái, Harangozó Katalin leírásával együtt (a kiállítási katalógusban olvasható szöveg) nagyon erősek, a fákkal együtt „megcsonkolt”, hiányos keret még inkább ráerősít. „Az ember lakta területeken a természet szabályozása esztétikai vagy praktikus okok mentén általános gyakorlat…”.

Találkozhattunk Dezső Tamás, Az álhatatosság kertje munkájából ismert, növényekkel díszített metrónomokkal. Bajkó Anikó, egy mohácsi textiltemetőről készült dokumentarista fotóival.

Egész sok magyar land-art, természetbeli intervencióval készült alkotásával lehet találkozni, többüket nem ismertem: Gecser Ilona és Lovas Lujza landart munkái; Gyenis Tibor installáció, fotónyomat, faragás munkája egy vízzel elárasztott, saras területen létrehozott textil-installáció, ami eredeti, majd kifaragott munkaként is be van mutatva, Terület vs. Állam címekkel (az Állam képen, mintha fehér lepellel lenne letakarva a „káosz-szemét”; Koronczi Endre áttetsző nylon fólia installációi, landartjai.

A 19. században a képzőművészetben a tájkép a romantika, fenséges, határtalan, vad, grandiózus tájképet jelentette. Az ember aztán ipari forradalom során, a technológiai fejlődéssel folyamatosan maga alá gyűrte a természetet, leigázta, kontrollálta azt. A 21. századra azonban a klímaváltozás hatásai miatt a meghatározottnak, kiszámíthatónak hitt természeti erők ismét kontrollállhatatlan, fenyegető tényezőkké lettek.

A tájkép immár nem az érintetlen természet: a tájkép az emberi tevékenység nyomai; kiterjedt szeméthegyek, a fosszilis energia kinyerésére létrehozott telephelyek, bányák; napelemparkok monoton vagy hullámzó végtelensége: ezek korunk új, élhetetlen tájai (ahogy az én fotóimon láthatóak).

Alan Sofist munkáit említem még meg, aki a német Herman de Vries munkásságához hasonlóan, természetből gyűjt szisztematikusan tárgyakat, vagy dokumentálja azokat. (Herman de Vries bécsi kiállításáról a következőkben fogok írni).

Nagyon örültem ennek a kiállításnak, mert fontos ezt behozni a köztudatba. Véleményem szerint 2 dologban lehetett volna más: egyrészt sokkal nagyobb teret és nagyobb hangot érdemelne a kiállítás, több nagy kortárs művésszel, akár több hazai alkotó munkájával (köztük például az én Land of Promise sorozatommal is). Másrészt én megtartottam volna kizárólag 20-21. századi, 1950-60-as évektől napjainkig időintervallumban. Végezetül pedig maga a helyszín és installáció: a Magyar Nemzeti Galéria bordós sötétes márványpadlója nem igazán alkalmas ilyen kortárs kiállítás bemutatására. A felépített paravánok fából, rétegelt lemez lapokból és áttetsző műanyag polikarbonát lemezből voltak. Ezek a bordó márványpadlóval nem működnek túl jól. Számomra egy kortárs kiállítás (kivéve ha insitu), akkor működik a legjobban, ha egy white cube jellegű kiállítótérben van bemutatva: fehér falakon, esetleg a kiállításhoz jobban illő más színű, de egyszerű, letisztult környezetben. Tudom, hogy az MNG tere jelenleg adott, bár itt is szükséges is lenne egy kortárs átalakítás, hogy ne a 60-as évek álmenyezete és a bordó márványpadló legyen.