A HIÁNY TERMÉSZETE Mészáros Gergely / Tomcsik Judit

A HIÁNY TERMÉSZETE kiállítás Mészáros Gergely és Tomcsik Judit munkáiból - Wendelinskapelle (Weil der Stadt - Németország) 2020.09.13. - 11.11.

Sokszor megfordul a fejemben, hogy a növények mindent éreznek, ami a világban zajlik, sőt mitöbb, rendelkeznek valamiféle néma tudatossággal. Az élet annyira természetes bennük, hogy nem is érzik szükségét a megnyilvánulásnak – csak léteznek.

A flóra mintha folyamatos önfeledésben, szemlélődésben töltené léte minden percét. Talán ezért áraszt magából folyamatosan nyugalmat az ember számára, talán ezért olyan titokzatos.

Ugyanakkor egy sajátos feszültség is megtapasztalható körülötte. Ez a feszültség abból bontakozik ki, hogy az a formai és funkcionális gazdagság, pompa és variabilitás amely a növényvilágot jellemzi – a legteljesebb nyugalommal, visszafogott tartózkodással, kimondatlanságal párosul. Olyan szellemi feszültség keletkezik ebből a szembenállásból, hogy az szükségszerűen elvezet minket – ha hagyjuk – a fenségesség érzéséhez.

Régóta ismert tény, hogy a növények reagálnak a környezeti változásokra. Képzeljük most el, hogy nem csupán reagálnak, hanem reflektálnak is. Nem szóval, verbálisan, hanem saját fizikai megjelenésük megváltoztatásával mintegy üzenetet fogalmaznak meg az azt felfogni képes ember számára.

Talán ez az üzenet nem más, mint a hiány üzenete. Ez a hiány valami ismerős dolog. Valami olyan, ami belőlünk fakad, természetes részünk. Nem kell az idegenségből fakadó ijedtséggel megpillantanunk. Egy olyan szellemi lyuk, ahova nem tudunk semmit véglegesen beilleszteni. Egy hely, ami üres marad, egy hiány, ami nem fáj.

A hiány üzenetének értelmezése természetesen a mi feladatunk. Én csupán összegyűjtöttem egy-két ritka növényi példányt.

(Mészáros Gergely)

Az életen belüli újjászületések megélése felemelő, ám egyben fájdalmas is. Küzdelmünk részben a belső magányban, a személyben zajlik, részben kitett: nyilvánossá válunk. A másikkal való érintkezés közösséget teremt, viszonyaink játékai történetekké alakulnak. Ha nyitottak maradunk a változásra, és gyakorlattá tud válni egyfajta befelé figyelésen alapuló folytonos önmunka, nagy eséllyel fordulhatunk a másik felé tiszta tekintettel.

Munkáimon keresztül a perszonalitás és interperszonalitás aspektusait, és vizualitáson belüli lehetséges, letisztult módozatait keresem. Bár az ember közösségben működő élőlény, alapvető létélményünk a magány. Lényem szellemileg és fizikailag egyaránt lehatárolt. Ebből az élményből létrejöhet egyfajta hiányérzet, annak a ráeszmélésnek a természetes, ám egyben borzongató volta, hogy sosem tekinthetek magamra úgy, ahogy egy másik ember tekint rám. Bizonyos szempontból hozzáférhetetlen vagyok magam számára; a másik engem kutató tekintete számomra ismeretlen marad. A személyek közti etikum terében egyfajta vágytól hajtva próbáljuk feltérképezni a másikat, és rajta keresztül magunkat – a másikban létrejövő képet, és azt, ahogyan ez az idegen kép alakítja saját magunkról alkotott képzetünket.

Ha az arckép, önarckép valóban láthatóvá tesz valamit, amit korábban nem láttunk (nem láthattuk, mert nem volt ott), akkor mondhatjuk, hogy a maszkkal fedett önarcképek azt a vágyat fedik fel, ami egy belső, letisztult én felől érkezik a külvilág felé, és aminek megfogalmazódása a tekintetek és viszonyok rehabilitálása lehetne. Önmagam teljességét sosem tudom pusztán önerőből elérni. Mindig szükség van hozzá a másikra (Istenre vagy másik emberre). Ugyan én vagyok az, aki a maszkok lekerülésén, az arc tisztogatásán dolgozik, mindig ott lesz rajtam az idegen tekintet, nekem pedig az a feladatom, hogy saját megtisztult tekintetemmel nézzek vissza rá.

Az a határoltság, aminek magamat gondolom (részben) azáltal jöhet létre, hogy állandóan reflektálok a másik saját határoltságára. Kissé paradox módon az ebből a helyzetből következő továbblépés – az egység érzésének gyökere innen eredeztethető. Annak vágya, hogy mégis hozzáférjek magamhoz arra késztet, hogy magamra engedjem a másik tekintetét. És mivel a másik is hasonlóképp működik, a saját totális egységem fölszakadásából, illetve a másik totális egységének fölszakadásából létrejön egy „nyitott” egy-ség.

(Tomcsik Judit)