A hónap legjobbja

Habár a 2025/26-os színházi évad már szeptemberben elindult, és nekünk is vissza kellett térnünk a körforgásba, így kevés előadásra jutottunk el – ezért is maradt el a múlt havi ajánló. Az október viszont megszámlálhatatlanul sok premiert hozott, mi is csak kapkodtuk a fejünket, néztük a naptárunkat, egyeztettünk, hogy a lehető legtöbb darabra eljuthassunk – főleg, hogy a tavalyi évadban is voltak lemaradásaink. Nehéz is volt a döntés, de íme a végeredmény: ezek az előadások ragadtak magukkal minket a leginkább októberben!

Jani – A Fedák Sári ügy, avagy minden jegy elkelt (Magyar Színház)

Megvallom őszintén, habár Fedák Sári neve nem volt ismeretlen előttem, de a való kapcsolatos tudásom meglehetősen hiányos volt. Az Olt Tamás által írt és rendezett darab ezt az űrt is betöltötte, de persze, jóval többet is adott egy egyszerű életrajznál. Az előadás első felében megismerhetjük Fedák Sári élet- és pályaútjának fontosabb állomásait, bepillantást nyerhetünk egy ország által ünnepelt fiatal színésznő munkájába és Molnár Ferenccel való házasságába (a fiatal Fedák Sárit Kiss Anna Gizella formálja meg) – mindezt pedig az idős, már beteges Fedák visszaemlékezéseiből (Kubik Anna nagyszerű alakításában).

Sajnos ma is látunk arra példát, hogy a korábbi évtizedek ünnepelt művészei, akik a maguk korában igazi sztárnak számítottak, ma már szinte vállalhatlatn körülmények között tengetik mindennapjukat. Hogy ez mennyire róható fel saját hibájukként, azt nem az én tisztem megítélni, és bár Fedáknak is ez a sors jutott, de éles különbség, hogy ő egy politikai rendszer miatt került ebbe a lehetetlen helyzetbe. A színésznőt hamis vádak alapján koncepciós perbe fogták (ami akkoriban igazi szenzációnak számított, a tárgyalás társadalmi eseménnyé vált, ahová az érdeklődők úgy kapkodták el a jegyeket, mintha egy ünnepi bemutatóra készültek volna), és bár évtizedekkel később felmentették, nevét máig nem rehabilitálták. Olt Tamás darabja éppen ennek a rehabilitációnak kíván eleget tenni – és teszi mindenzt oly módon, hogy a néző egyszerre érez tehetetlen dühöt és mély sajnálatot.

Az előadás azonban nemcsak a történet és a színészi alakítások miatt került be nálam a hónap legjobbjai közé, hanem mert végre igazi színházi előadást láthattam. Értem ez alatt azt, hogy klasszikus díszletet és korhű jelmezeket kaptunk, és a produkció mellőzött minden modernitást (vetítés, effektek), amely bár kétségkívül emelni szokta (jobb esetben) az adott előadás színvonalát, de ugyanakkor már olyanannyira általánossá és megszokottá vált, hogy a “klasszikus színház” mint olyan, mára lassan elveszni látszik. Így még nagyobb hangsúly került a színészekre, akik szemmel láthatóan is örömmel éltek ennek az édes tehernek a lehetőségével. Olyannyira, hogy engem a második felvonás teljesen magába szippantott, és azt sem szégyellem bevallani, hogy az utolsó öt percben bizony potyogni kezdtek a könnyeim, annyira közel kerültem érzelmileg a szereplőkhöz. Olyan katarzist éltem át, amelyet már régóta nem – és már csak emiatt kijár ennek az előadásnak a hónap legjobbja cím.