A közelgő Madách bicentenárium margójára

MADÁCH ÉS ZICHY MIHÁLY

Írta: PETROVICS ELEK, a Szépművészeti Múzeum igazgatója.

Zichy Mihály 1885-ben készítette rajzait Az ember tragédiájához. Az Athenaeum bízta meg ezzel a feladattal s 10.000 forinttal honorálta a művészt. Az eredeti rajzokat először 1886-ban látta a közönség a téli tárlaton; később az állam tulajdonába kerültek. Reprodukciójuk 1887-ben jelent meg először Madách művének első díszkiadásában. Ez az első kiadás 15 rajzot közölt; az 1888-ban megjelent második kiadásban 20-ra emelkedett a rajzok száma.

Azóta Madách nevéhez úgy járul a Zichy Mihályé, mint pl. Cervantes nevéhez a Gustave Doré-é. A közönség tudatában együtt élnek, mint két egymáshoz méltó géniusz, akik örök frigyre léptek.

Pedig a költőnek és illusztrátorának sorsa és lelki alkata gyökérig ható különbségeket mutat. Mind a ketten ősi magyar házból indultak el „földi utazásra”, időben is kevés különbséggel. Madách 1823-ban, Zichy 1827-ben. Csakhogy Madách jóformán egész életét a sztregovai kastélyban élte le s ugyanabban a házban halt meg, amelyben világot látott, Zichy ellenben már úgyszólván gyermekfővel kiszállt a nagyvilágba, életének fő állomásai Párizs és Szent-Pétervár voltak s a halál is szentpétervári fényes otthonában érte.

Egyéniségük szabásában is akkora a különbség, mint a sztregovai háznak ósdi és puritán egyszerűsége és a keleti szőnyegekkel, fegyverekkel és ezer más művészi aprósággal megrakott festői és fantasztikus szentpétervári művészotthon között. Madách zárkózott, filozofáló hajlamú, csöndes magyar földesúr, akibe a természet költői lángelmét oltott, Zichy a nagyvilág embere, lendületes, szellemes és szenvedélyes. Abból a romantikus művésztípusból való, melynek a zenei világban egy másik magyar géniusz, Liszt Ferenc volt a képviselője. Liszt is, Zichy is ismert és ünnepelt hősei voltak Európa nagy szalonjainak s azon a hódolaton kívül, amely a nagy géniuszt illeti, külön érdeklődés járt ki nekik magyarságuk romantikus varázsa miatt.

A különbség, mely Madách és Zichy emberi mivoltában mutatkozik, világosan kiüti magát ott is, ahol szellemük közös munkára egyesült. Madách a magányba vonult falusi ember, nagy tagolásban, világos és egyszerű kontúrokban látja az ember sorsát, azzal a tisztaságával a belső látásnak, amelyre csak az elmélyült lélek képes. „A magányban élők mindenből az általános nagy vonásokat fogják föl, az élet és egyéniségek össze-vissza kuszáltsága iránt nincs szemük” írja Voinovich szép Madách-monográfiájában. Zichy Mihály, akit nemcsak Waldmüller realista szellemű tanítása, hanem saját szellemének iránya és életének folyása is a forrongó és eleven valóság megfigyelésére nevelt, részletekben gazdag, realisztikus és szabatos képekbe ülteti át a költő képzeletének nagy látomásait. Illusztrációi a konkrét látás realizmusát képviselik, minit ilyenek kitűnők, de Madách nagyszabású képzeletével és monumentális erejével szemben néha genreszerű vonásokat mutatnak és nem egyszer juttatják eszünkbe azt, hogy a költő látnok volt, holott a festő csak kitűnően látott.

A magános költő és a világfi művész egyéniségéből más különbségek is fakadnak. Madáchnak, aki elhagyatva, a nyilvánosság ellenőrzése és irányítása nélkül dolgozott, olyan fogyatkozásai voltak, amelyeket sokkal kisebb tehetségek is le tudnak küzdeni, ha módjukban van saját hangjukat hallani és hatását megfigyelni. Nyelve nehezen gördült, néha pompás tömörséggel tudott egy-egy gondolatot kifejezni, máskor azonban kínosan küzdött a kifejezéssel, hosszadalmas és döcögős volt. Zichy ebben is merő ellentéte. A fenség egyszerű hangját, mely Madáchnál sokszor megérint, ő nem tudta megütni, viszont Madách darabossága is messze esett tőle. Keze játszi könnyűséggel szolgálta képzeletét, bravúrosan uralkodott mesterségén, s mondanivalóját olyan elegánsan és simán tudta előadni, amint igazi világfihoz illik. Madáchot a homály és nehézkesség veszélye fenyegette, Zichyt viszont tudásának könnyű biztossága a virtuózság felé csábította, s innen van, hogy Az ember tragédiájának szövege és illusztrációi annyira különböző hangon szólnak hozzánk.

A fő azonban az, hogy mindakét hang ép és teljes. Ha Madách megráz és felemel értelmi és érzelmi mélységével, Zichy viszont elbűvöl szellemességével, fölényes tudásával, rajzának és csoportosításának magától értetődő könnyűségével. Zichy a Madách művéhez készült illusztrációiban sem fejezhetett ki mást, mint a saját egyéniségét. Bizonyos, hogy az ő rajzai más lelki alkatról beszélnek, mint Madách költeménye, de ez csak azt mutatja, hogy sok bölcsesség van János evangélistának abban a mondásában, amelyet Riedl Frigyes szeretett idézni: „Az én atyámnak házában sok hajlékok vágynak.” Madách és Zichy Mihály más-más hajlék lakói, de nekünk mindakét hajlékba mély tisztelettel illik belépnünk.