A mechanoszféra titokzatos objektumai. Andreas Werner: Galaktal c. kiállításáról.

Hogyan tudjuk megjeleníteni az antropocén természetkulturális viszonyrendszereit, amelyben komplex technológiai rendszerek olvadnak össze megváltozott természeti elrendeződésekkel, megalkotva egy olyan hibrid mechanoszférát, amelyre éppen a megközelíthetetlenség és leírhatatlanság lesz jellemző? Miként képes a művészet látszólag a klasszikus esztétika szférájától idegen technológiai elrendeződéseket és hibrid miliőket feltárni? A kortárs filozófiai és esztétikai diskurzusban több megközelítést láthatunk arra, ahogy az ökológiai válság és a különböző technológiai hipertárgyak által meghatározott természetkulturális rendszert megkísérlik leírni. Az egyik ilyen stratégia lehet az alapvetően a rendszer- és komplexitás-elméletekre alapozó olyan megközelítések, amelyek ezen hibrid komplex rendszereket a lehető legteljesebben próbálják megközelíteni. Ilyen teoretikus próbálkozásnak tekinthető maga a földrendszer-elmélet is, amelyből az ezredforduló környékén az antropocén diskurzus nőtte ki magát, de ilyennek tekinthető a kotárs esztétikához talán jobban kapcsolódó olyan irányzatok, mint Timothy Morton hipertárgy-elmélete vagy az ökogótika. A másik megközelítés lehet az a posztantropocentrikus kísérlet, amely a hibrid, összetett valóság egy-egy objektumára összpontosít. A fókusz itt egy-egy tárgy vagy dolog különösségén és összetettségén van. Ezt a megközelítést választják az objektum orientált ontológia valamint a Graham Harman által meghatározott spekulatív realista filozófiák. Fontos, hogy a két teoretikus stratégia alapvetően párbeszédben van, hiszen az objektum orientált ontológia is miközben megállapítja, hogy a valóság egésze dolgokból áll, felfigyel ezen dolgok természetkulturális hibriditására. A két megközelítés közötti párbeszéd lehetőségét több posztantropocentrikus teória és a Bruno Latour féle cselekvőhálózat-elmélet jelentheti, míg az ember szerepét ezen megváltozott komplex rendszerben leginkább a különböző poszthumanizmusok vizsgálják meg.

A kortárs antropocén-művészeti közegnek alapvetően a különböző dolgokra összpontosító objektum orientált ontológia valamint a különböző posztantropocentrikus rendszer- vagy hálózatelméletek közötti skálán kell megtalálni a művészi kifejezhetőség lehetőségét. Andreas Werner Galaktal című komprehenzív kiállítása utóbbi művészi stratégiát választja, amikor különböző futurisztikus, egyszerre uto- és disztopikus objektumokat mutat fel, amelyek elsőre kísérteties, már-már gótikus gépi-elrendeződéseknek tűnnek. Azonban a kiállított alkotásokat jobban megtekintve eszünkbe juthatnak templomok, robotok, mitikus épületek, különös űrjárművek, furcsa nonhumán bútorok vagy valamilyen megfejthetetlen technológiai eszköz esztétikai minőségben kódolt tervrajzai. A tárlat kurátora Florian Steininger is arra törekedett, hogy úgy összegezze Werner komplex esztétikai stratégiáját, hogy ne redukálja az objektumok radikális sokféleségét. Nem csak arról van szó, hogy az egyik műalkotás teljesen mást idéz meg mint Werner egy másik képe. Valójában mindenegyes objektum magában tartalmaz egy kiapadhatatlan gépi, poszthumán potencialitást, egy radikális, redukálhatatlan heterotópia lehetőségét. Az antropocén hibrid tájképei alapvetően határozzák meg Werner művészeti munkásságát, amelyen a megváltozott hibrid természeti tájképek különös romantikussága találkozik a sötét ökológia fenyegető fenségességével.

Hogyan tudjuk megjeleníteni az antropocén természetkulturális viszonyrendszereit, amelyben komplex technológiai rendszerek olvadnak össze megváltozott természeti elrendeződésekkel, megalkotva egy olyan hibrid mechanoszférát, amelyre éppen a megközelíthetetlenség és leírhatatlanság lesz jellemző? Miként képes a művészet látszólag a klasszikus esztétika szférájától idegen technológiai elrendeződéseket és hibrid miliőket feltárni? A kortárs filozófiai és esztétikai diskurzusban több megközelítést láthatunk arra, ahogy az ökológiai válság és a különböző technológiai hipertárgyak által meghatározott természetkulturális rendszert megkísérlik leírni. Az egyik ilyen stratégia lehet az alapvetően a rendszer- és komplexitás-elméletekre alapozó olyan megközelítések, amelyek ezen hibrid komplex rendszereket a lehető legteljesebben próbálják megközelíteni. Ilyen teoretikus próbálkozásnak tekinthető maga a földrendszer-elmélet is, amelyből az ezredforduló környékén az antropocén diskurzus nőtte ki magát, de ilyennek tekinthető a kotárs esztétikához talán jobban kapcsolódó olyan irányzatok, mint Timothy Morton hipertárgy-elmélete vagy az ökogótika. A másik megközelítés lehet az a posztantropocentrikus kísérlet, amely a hibrid, összetett valóság egy-egy objektumára összpontosít. A fókusz itt egy-egy tárgy vagy dolog különösségén és összetettségén van. Ezt a megközelítést választják az objektum orientált ontológia valamint a Graham Harman által meghatározott spekulatív realista filozófiák. Fontos, hogy a két teoretikus stratégia alapvetően párbeszédben van, hiszen az objektum orientált ontológia is miközben megállapítja, hogy a valóság egésze dolgokból áll, felfigyel ezen dolgok természetkulturális hibriditására. A két megközelítés közötti párbeszéd lehetőségét több posztantropocentrikus teória és a Bruno Latour féle cselekvőhálózat-elmélet jelentheti, míg az ember szerepét ezen megváltozott komplex rendszerben leginkább a különböző poszthumanizmusok vizsgálják meg.

A kortárs antropocén-művészeti közegnek alapvetően a különböző dolgokra összpontosító objektum orientált ontológia valamint a különböző posztantropocentrikus rendszer- vagy hálózatelméletek közötti skálán kell megtalálni a művészi kifejezhetőség lehetőségét. Andreas Werner Galaktal című komprehenzív kiállítása utóbbi művészi stratégiát választja, amikor különböző futurisztikus, egyszerre uto- és disztopikus objektumokat mutat fel, amelyek elsőre kísérteties, már-már gótikus gépi-elrendeződéseknek tűnnek. Azonban a kiállított alkotásokat jobban megtekintve eszünkbe juthatnak templomok, robotok, mitikus épületek, különös űrjárművek, furcsa nonhumán bútorok vagy valamilyen megfejthetetlen technológiai eszköz esztétikai minőségben kódolt tervrajzai. A tárlat kurátora Florian Steininger is arra törekedett, hogy úgy összegezze Werner komplex esztétikai stratégiáját, hogy ne redukálja az objektumok radikális sokféleségét. Nem csak arról van szó, hogy az egyik műalkotás teljesen mást idéz meg mint Werner egy másik képe. Valójában mindenegyes objektum magában tartalmaz egy kiapadhatatlan gépi, poszthumán potencialitást, egy radikális, redukálhatatlan heterotópia lehetőségét. Az antropocén hibrid tájképei alapvetően határozzák meg Werner művészeti munkásságát, amelyen a megváltozott hibrid természeti tájképek különös romantikussága találkozik a sötét ökológia fenyegető fenségességével.