A Pécsi Műhely zománcmunkái a Szépművészeti Múzeum Vasarely Múzeumában - hamarosan

A bonyhádi zománctelepet 1968-1972 között Lantos Ferenc szervezte az ottani zománcgyárban, az első években a helyi illetőségű Major Kamill segítségével.

A Pécsi Műhely tagjai 1969 és 1971-ben vettek részt a telep munkájában, rajtuk kívül több ismert alkotó is megfordult a zománctelepen. Így mások mellett a pécsi származású Gyarmathy Tihamér, aki évtizedes mellőzöttség után ez idő tájt kezdett újra alkotni. Az „ipartervesek” közül Bak Imre is részt vett az alkotótelep munkájában, de Csutoros Sándor, Fajó János, Pauer Gyula szintén dolgozott itt. Erdélyi Zoltán építész, a Dél-Dunántúli Tervező Vállalat (Pécsépterv) későbbi vezetője nagy lehetőséget látott a zománcburkolatban, a könnyűszerkezetes építésmód egyik lehetséges esztétikai és szerkezeti elemeként. (A pécsi képzőművészeti stúdió épületzománc munkái, katalógus, 1971 - pdf/8,5MB)

 Lantos tendenciózus programot épített az épületzománcra; ez irányú munkássága igen jelentőssé nőtte ki magát, számos középület, irodaház homlokzatán, illetve belső tereiben hozott létre murális zománcműveket **. Ez a program valójában igyekezett megtestesíteni azokat az elvárásokat, melyeket a korai avantgárdtól – akár a Bauhausra, akár a De Stiljre
gondolunk – a művészet közvetlen társadalmi szerepvállalásához, s a kialakított vizuális nyelv alkalmazásához köthetőek. S bár Lantos ebbéli tevékenysége sajnálatos módon megreked az ornamentika, egyfajta díszítő-plasztikai építészeti funkció szintjén, „Bonyhádnak” sokat köszönhetnek a Pécsi Műhely tagjai – közvetlenül és közvetve egyaránt. A zománc szinte egyedülálló lehetőséget kínált arra, hogy a többnyire vázlatszerű kísérleteket nagyméretű farosttáblaképek formájában, illetve elemekből összeállított zománcfal – az „átlagos” táblaképeknél nagyobb – méretben megjeleníthessék. 

Az egyik első, viszonylag jól dokumentált megjelenésük a szélesebb közönség előtt 1970-ben történt a Pécsi Ipari Vásáron. Erről az eseményről néhány éve még egy rövid filmrészlet is előkerült, ahol a Köztársaság téren felállított, nagyméretű farostlemez és tűzzománc munkák – egyfajta szabadtéri tárlat keretében – tűnnek fel. Az itt kiállított művek – hasonlóan a korábbi geometrikus törekvésekhez – egyik központi szervezőelvének a modularitást tekinthetjük. E munkák széles tárházát kínálják annak a kompozíciós és variációs elvnek, amit a természet  jelenségeinek moduláris egységekre és struktúrákra történő felbontásában és újrarendezésében fogalmazhatunk meg. Ezeken a munkákon is kiütköznek lényeges különbségek; Lantos visszafogottabb, már-már tasiszta formavilága, Halász erőteljesebb, térillúziót keltő op artos vonulata, vagy éppenséggel Kismányoky logikai, strukturális összefüggéseket firtató sík-kombinációi. E munkák kapcsán is választ kaphatunk azokra a kérdésekre, melyek a valóság ábrázolásának formai és stiláris alapegységeit, összefüggéseit kutatják, s ebből az elemeire bontott eszközkészletből különféleképpen építik újjá az alkotórészeire szedett valóság egy-egy modell-szerűvé formált részletét. Ezzel együtt olyan új technikákat is ki tudtak próbálni, mint a szórópisztolyos fújás; ez speciel nem csak a tűzzománc munkákban, de pl. Ficzek Ferenc festői munkásságában meghatározó technikaként köszön vissza a későbbiek során. Az is egy jellemző eljárásmód, ahogyan Szijártó Kálmán egy 1970-es monokróm, foltszerű-vibráló tűzzománcban egy, az op artra jellemző dinamikus struktúrát épít fel. E zománcmunka három egymás fölé helyezett négyzetes darabból áll: az egyes elemeken fehér alapra fekete vertikális vonalakat festett,  melyekre két fekete, illetve középen szürke áttetsző réteget fújt. Az egyes felvitt rétegeken azonban 9-12-15 db foltszerű lyukat hagyott ki, ami által a geometrikus precizitásba egyfajta spontán jelleget is vitt, hiszen a foltok magukon viselik a festő beavatkozásának esetlegességét, a festői munka folyamatát. Kismányoky grafikai térépítményei sajátos átiratokként jelennek meg a tűzzománcban; e technológia ugyanis nem teszi lehetővé a sűrű vonalakból szőtt grafikai megjelenést, azaz lecsupaszítja a grafikáira oly jellemző  szürrealista, gesztus-szerű faktúraréteget. A zománc-festék „sűrűségéből” adódóan mindez egy sokkalta karakteresebb, plasztikusabb térkonstrukciót eredményez. Ezek a zománcba égetett rajzolatok hallatlanul izgalmas szín- és térkompozíciót eredményeznek, ahol tört síkrétegek, elemekre szabdalt tér fragmentumok, utalásszerű mozgáskompozíciók alkotják az eleve több osztatú zománcképet. A műhelyesek közti szemléletmódbeli különbségek jól tetten érhetőek az ekkortájt készült tűzzománc munkák, papírnyomatok, festett farost táblaképek alapján. Ficzek 1970-es tűzzománcán szinte plasztikusan megelevenednek a sablonként használt téglalap, illetve körszelet rácselemek. Az egymásra csúsztatott különböző körszeletek és téglalap síkidomok más és más textúrát hoznak létre; a különféle rácsszerkezetek eredményeképpen méretben is változó kör-, gyémánt-, ovális mintázatok raszteres, a fújás következtében elmosódó - moiré - lenyomataival találkozunk, melyek további részekre bontják a sablonok által tört síkokra tagolt kép terét. A szórópisztolyos technikának köszönhetően a háttér színátmenetei egymásba folynak, melyek rétegenként újabb- és újabb ritmikus elemként épülnek be a kép architektúrájába.

-----

* Pécs, Városi Könyvtár (1967) tűzzománc fal; Pécs, Puskin Művelődési Ház, (1967) tűzzománc fal; Pécs, Bóbita Bábszínház (1967) tűzzománc fal; Pécs, DÉDÁSZ (1969) zománcfríz; Komló, Juhász Gy. Klub (1970-1971) farost intarziafal; Pécs, Információs Iroda (1971) tűzzománc fal; Pécs, Tettye Park (1971) szabadtéri tűzzománc; Pécs, Könnyűszerkezetes óvoda és bölcsőde (1972) tűzzománc fal; Kaposvár, könnyűszerkezetes óvoda (1972) tűzzománc fal; Székesfehérvár, könnyűszerkezetes óvoda és bölcsőde (1972) tűzzománc fal...

nyitókép: a Pécsi Műhely kiállítása a pécsi Technika Házában, 1972-ben (enteriőrfotó: PM archív).