A planetáris élet biopolitikai és nekropolitikai kontextusai

Az életre irányuló legújabb kori filozófiai kutatások körében a biopolitikai vizsgálódások kitüntetett helyet foglalnak el. A biopolitika terminus megalkotása a svéd politikatudós, Rudolf Kjellén nevéhez köthető, aki már 1924-ben használta a kifejezést, ami a humántudományos diskurzusban Michel Foucault College de France-ban tartott hetvenes évekbeli előadásainak, illetve A szexualitás története 1976-ban kiadott, A tudás akarása című első kötetének köszönhetően nyert létjogosultságot. Foucault szerint a 18. századtól az élet belépett a történelembe, s az ember faji és biológiai meghatározottsága politikai stratégiák részeként az életre összpontosító hatalmi technológia jegyében létrehozta a biológiai modernséget jellemző normalizáló társadalmat, amelyben a politika tétjét már nem a jog, hanem az élet jelentette. A holokauszt értelmezhető úgy mint a biopolitikai emlékezet eseménye, amelyet irodalmi művek őriznek meg, mint ahogy Bodó Béla Káin visszatért (1959) című kötetében történik a kőszegi sörgyárban felállított lágerben szerzett tapasztalatok epikai reprezentációja esetében. Agamben a tábort tekintette annak a paradigmatikus biopolitika térnek, amelyben feltárul a modern politika lényege. Értelmezése szerint a hatalom politikai szerkezete két szereplő köré épül: a kivételes állapotról döntő szuverén a hatalmát a büntetlenül megölhető, de fel nem áldozható homo sacer felett gyakorolja. Előadásomban bemutattam, hogy a Homo Sacer: Sovereign Power and Bare Life kötet koncepciója szerint a görög kultúrában biosz és zoé viszonyát egy olyan immanens kizárás szervezte, amelyben a társadalmi nyilvánosság élete a bioszhoz, míg a zoéként értett puszta élet az otthon privátszférájához tartozott. Agamben szerint tehát a valódi biopolitikai fordulat nem a 18. században ment végbe, mivel a biosz - zoé felosztás már a görögöknél megtörtént. Agamben abban látja a modernitás alapvető fordulatát, hogy a kivételes állapot mindenütt szabállyá válik, s a politikai rend peremén elhelyezkedő zoé a politikai szféra centrumába kerül, s a politika ezáltal biopolitikává, a homo sacer pedig a puszta természeti élet képviselőjeként lép színre. Ez az átalakulás a koncentrációs táborban teljesedett be, melyet Agamben úgy jellemez, mint kirekesztésnek és befogadásnak, biosznak és zoénak, jognak és ténynek a redukálhatatlan megkülönböztetés nélküliség zónáját. A táborban a szuverén biohatalma törvényessé teszi a kivételes állapotot, s a tábori thanatopolitika a muzulmánban találja meg végső alanyát. Előadásom záró részében Kertész Imre muzulmán leírásán keresztül szemléltettem a biopolitikai Auschwitz-értelmezés irodalmi jelentőségét.