„A világ közepe Konstantinápoly”

Izgalmas dolog egy letűnt világ történetét zenés előadásként feldolgozni.

„Manapság már mindent megírtak! ”-halljuk gyakran. Ez egyrészt nem igaz, másrészt valóban nagyon nehéz olyan új hangzást létrehozni, ami úgy hat újdonságnak, hogy mindamellett a hallgatónak nem is befogadhatatlanul idegen.

Az Aranyváros a távoli XII. században játszódik, ráadásul részben Bizáncban, ami önmagában is egzotikus helyszín. Amikor az ember egy ilyen történetet választ, akkor két út merül fel: az egyik, hogy egyáltalán nem veszi figyelembe a kort s egy teljesen modern művet hoz létre, vagy inspirálódik az adott időszak kultúrájából. Én az utóbbit választottam, mert azt gondoltam, hogy a saját zenei háttér kutatásom új utakat nyithat meg, részben pedig ez eleve távoltart a sablonos ötletektől.

Tágabban szemlélve ez az időszak zeneileg is izgalmas. Európában egyrészt ez a gregoriánból kifejlődő korai többszólamúság kora, másrészt a lovagi líra kezdetei.

A darab írás kezdetén tanulmányoztam ezeket a műveket. Nagyon gyorsan kiderült, hogy egy az egyben nincs értelme átvenni technikákat, mert teljesen más időkezeléssel dolgoznak, illetve a mai hallgató számára túl idegen hangzásokat hoz be. Arra jutottam, hogy színként használom ezeket a stílusokat. A korai többszólamúságra utalok a darab egyes kórus jeleneteiben. A szerelmi duettekben pedig középkori szerelmi költészeti formát használtunk, úgy, hogy a verssorok, a rím és dallam szerkezet a középkori hangzást követi, a hangzás viszont mai.

Ami a leginkább kivitelezhető, az a fennmaradt ábrázolásokon, leírásokon nyugvó speciális hangszer használat. Azt tapasztalom, hogy ez eleve erős hangulatfestő elem.

Nem használtam eredeti átvett dallamokat.

A bizánci hangulatteremtéshez a korabeli himnuszokat tanulmányoztam, megtanulva az eredeti lejegyzést is olvasni, illetve sok leírás maradt fenn a hangszerhasználatról, a hangszer párosításokról.

Rengeteg görög és török popot is hallgattam, hogy halljam, a régi hangzások hogy élnek náluk tovább.

A végső hangzásképhez azonban inkább ezeket inspirációnak tekintettem, nem követtem egy az egyben mostani helyi stílusokat.

A cirkuszi játékok balett zenéjében simán egyesítettem például az elektromos gitárt az orgonával és dobokkal, zurnákkal és dudákkal. Béla és Mária majd Anna első találkozásnál csengőket használtam a szertartáshoz.

Két olyan zenei téma van, amit egy az egyben úgy írtam meg, (neumákkal is leírva) hogy az akár születhetett volna az adott korban is: a császár témája és a „Bíborban született” kórus tétel dallama.

Eleinte problémát okozott, hogy lehet-e egyesíteni a modern hangszereket a korhű és helyi hangszerek hangzásával, de aztán kiderült, hogy a mai európai hangszerek nagy része eredetileg a közel-keleti vidékről származik, tehát van átjárás a hangzások.

Hogy mindezt sikerült-e egy érdekfesztő rendszerré integrálni, hamarosan kiderül!