Artus Lakók kiállítás a Kapcsolótérben

Ha február vége, március eleje akkor Artus Lakók kiállítás a Kapcsolótérben.
A múlt év online bejelentkezése után végre mind a művek mind alkotóik életnagyságban.

Kedves Barátaink, meghívottaink, mindazok, akik megtisztelnek érdeklődésükkel, szeretnénk nem visszaélni a bizalmatokkal amit úgy próbálunk kifejezni, hogy nem terhelünk benneteket hosszú beszéddel, operaénekessel, semmilyen, az eseményen belüli eseménnyel.

Lesz majd persze a későbbiekben tárlatvezetés, meg finisszázs is.
Most azonban örüljünk annak a sokszínűségnek, amit a művekben és egymásban megtalálhatunk személyesen!
Természetesen, lesz bor és pogácsa is.

A kiállítást rendezte: Nádor Tibor

Az Artus Stúdió vizuális alkotó csoportjában talán az egyik legérdekesebb momentum a rétegződés.
A tagok sem életkor, sem művészi érdeklődés, sem gyakorlatilag semmilyen más szempontból nem képeznek olyan egységet, ami alapján meg lehetne határozni olyan problémakört, ami megfelelő lenne arra, hogy egy közös kiállítás szervező elve, mottója, tematikája legyen.
Az egyetlen, ami minden Artus Lakóról elmondható fenntartások nélkül, hogy a pályája egy bizonyos szakaszán kapcsolatba került a stúdióval, ott műteremre lelt, és megtanulta azt nagyon megbecsülni.
Ennek egyik említésre méltó manifesztálódása épp az egymásra való empatikus figyelem és az egymás elfogadása illetve annak fel- és elismerése, hogy többféle módon egymásra vagyunk utalva.
A stúdió tagjai közt designer, a grafika határterületein működő alkotó, szobrász, festő és korábban építész is megtalálható volt.
Huszonnégy évről van szó.
Ennyi év egy ilyen alkotói műhely életében nagyon különös sajátosságokat teremt. Van, aki kezdetektől, van aki féltávtól és van, aki csak néhány éve dolgozik a stúdió műtermeiben.
Ennyi év, akarva akaratlanul, már egy olyan múltat képez a folyamatos, intenzív működés eredményeképpen, ami az aktuálisról leválva, mint egy önálló bolygó kering körülötte, időnként árnyékot vet rá és egy nagyon speciális gravitációs viszonyban áll a stúdió mindenkori aktív jelenének magjával.
Amivel minden egyes alkalommal szembesülünk, amikor közös megjelenésre kerül sor, hogy egy ilyen sokrétűen, több dimenzióban egymásra rétegződött létezés nagyon nehezen tematizálható.
Ha a sokat ígérő művészetelméleti gumifogalmak és a kényszeredett aktualizálás veszélyeit igyekszik az ember elkerülni, szinte, vagy talán egész biztosan nem marad más, mint a fent említett elfogadás mint mottó, tematika és/vagy szervező elv.
A tapasztalat az, hogy bármilyen igyekezet, ami arra irányul, hogy ennél szofisztikáltabb módon ragadja meg ennek az alkotói közösségnek fogalmilag a lényegét, eleve kudarcra van ítélve. Mindig van, akire nem illik, mindig van olyan mű, aminek kapcsán kilóg az ideológiai lóláb.
A gyakorlatban mindig az bizonyul a legizgalmasabbnak, amikor az adott térben az adott munkáknak igyekszünk megtalálni azt az együttállását, ami a legelevenebben tudja kifejezésre juttatni ennek az elfogadásnak az érvényességét, értékeit.
Az érvényességét, értékeit azáltal, hogy nem a harmóniára való törekvés a cél, nem egy nagyszabású vagy aktualizált koncepció illusztrálása a szándék, hanem az akkor és ott létrejöhető kapcsolatok megtalálása, felvállalása a tér és a művek, művek és művek közötti viszonyokban.
Az Artus mint alkotó közösség, tagjai munkásságával, ha nem is mindent, de sok mindent prezentálni képes a ma jelenlevő tendenciákból. Lehetnek olyan aktuális olvasatok, amik az egyik vagy másik művész munkáját nagyon különbözően ítélik meg. Egy-egy művész adott esetben egymástól nagyon különböző közönséget vonz.
Az Artus közössége – függetlenül a különböző kritikai megítéléstől – egymást megbecsüli, a közösséget egy-egy csoportos megjelenés formájában ki is nyilvánítja oly módon, ahogyan az aktuális helyszínt mint egyedi kontextust, reflektíven újra alkotja, és ezáltal lehetőséget ad a mindenkori közönségnek, hogy ezt maga is megtegye, a maga élményeit megélje, a maga tanulságait leszűrje és elfogadja vagy elutasítsa azt a látványt, amit egy közös Artus Lakók kiállítás nyújtani tud.
(Nádor Tibor)