Az "Ecclesiae militantis" motettáról szóló Du Fay-tanulmányom megjelent a Parlando-ban

Lényegében elfogadott tény, hogy 15. századi kompozíciók, különösen motetták szakaszhatárai gyakran esnek a mű időtengelyének aranymetszési pontjaira, méghozzá nem ritkán milliméter pontossággal. A kérdés tehát nem ez. Ami vita tárgyát szokta képezni az valójában két, egymással valamennyire összefüggésben lévő dilemma: 1. szándékos-e a szerző részéről az aranymetszéses szerkezet létrehozása? 2. a kimutatható aranymetszési arány a szerző természetes arányérzékének következménye, vagy valamilyen módon kiszámolta, kimérte azt? Mivel egyfelől a motetták aranymetszési arányai a brevisek vagy semibrevisek számára levetítve nem ritkán Fibonacci-számokat eredményeznek, márpedig Fibonaccinak még a nevét sem ismerték a 15. században, másfelől az időbeli (tehát hangsúlyozottan nem geometriai) aranymetszési pont kiméréséhez irracionális számokkal kellene műveleteket végezni, amit a késő középkori szerző biztosan nem tett, a szaktudomány határozott véleménye szerint a zeneszerző nem számolhatta ki előre az adott szakaszhatár aranymetszéses helyét és valószínűleg szándékában sem állt ilyen arányrendszert felállítani. Jelen írásomban cáfolom ezt a hallgatólagosan elfogadott véleményt és az Ecclesiae militantis motetta konkrét esetére rávetítve kimutatom, hogy a szerző egy egyszerű szerkesztés segítségével (eszközigény: palatábla, kréta, körző, vonalzó) könnyűszerrel ki tudja mérni motettája időtengelyének aranymetszési pontjait, amennyiben szándékában áll ilyet tenni; hogy elvileg állhat-e szándékában, nos erre is szolgálok lehetséges válasszal jó néhány érvvel megtámogatva; apró adalék, de különös szépségű: Du Fay együtt járt a bolognai egyetemre a kor legjelentősebb építészével, Leon Battista Albertivel.

A Parlando-ban megjelent cikk itt érhető el közvetlenül.