Azért egy kicsit kinyílt a tenger

Összegző beszélgetés Karsai János pantomimművésszel fél évszázadról; a kezdetektől a művészeti életpálya elismerésig.

Hát komédiás leszel, kisfiam? Tette fel a kérdést 1970-ben csalódással vegyes büszkeséggel a szeretett nagypapa Karsai Jánosnak, aki Vallomás fehéren című önállóestjével akkor szerezte meg hivatásos pantomimművészi működési engedélyét. Veres János korábban remélte, hogy unokájára bízhatja majd kis gazdaságát, de ismerve őt, ekkor már tudta: nem játék Karsai számára a színház, hanem életcél.

A művész már tizenévesen Radványi Sándor színtársulatában játszott, a katonaság ideje alatt megbízott szórakoztató volt, kipróbálta magát konferansziéként, a Pinceszínházban Kapás Dezső és Léner Péter osztályában tanult, a Színművészeti Főiskolára is jelentkezett, ám végül Kárpáthy Zoltán pantomimiskolájában találkozott azzal a műfajjal, ami egy életre rabul ejtette. Jól látta a nagypapa, elindult, és vissza sem nézett; ezután már csak az foglalkoztatta, hogy a legnagyobb színháztól a legkisebb falusi klubig mindenhová elvigye, ahogy ő definiálja a pantomim műfaját: a látható beszéd művészetét.

Az ösztöndíjas idő alatt számos szakmai interjút készíthettem vele, s márciusban még egy beszélgetést kértem tőle, hogy a hiányokat pótolhassuk, a kérdésekre megpróbáljunk választ találni. Szerkesztettem egy listát számára a bizonytalannak tűnő pontokról, s ő ez alapján jegyzeteket készített, átnézte gyűjteményeit, rendkívül felkészülten fogadott a találkozón. Hosszú órák alatt, pontról pontra megválaszolt mindent, mindössze néhány kérdőjelünk maradt emlékek híján.

Karsai életrajzi adathalmaza igen gazdag lett a kutatás végére: évszámok, előadások, játszóhelyek, tanítványok, mozgástervezések, filmek… sorakoznak már több forrásból alátámasztva tényként, s számos anekdota, amelyek életet lehelnek mindezekbe. Előbbiek adekvát rendszerezése még keresi végleges formáját, utóbbiak pedig egyelőre hanganyagokon s az emlékezetemben várják, miként váljanak majd maradandóvá.

Mert nem tűnhetnek el olyan igaz mesék, amelyek arról szólnak, hogy is volt az 1969-ben, amikor a Sámán Mime előadásai előtt hetente kétszer föl kellett szedni a parkettát, hogy színpadot és nézőteret építsenek a játszók, majd mindig visszarendezni a próbatermet. Azután, hogy ezen előadásokat megtarthatták ugyan, ám tiltotta a házszabály, hogy a nézők a kései befejezéskor tapsoljanak, így ők csendesen jelezték csak a meghajlások alatt: „nagyon jó volt, vastaps van”.

Vagy A Möbius térben a csillagok nem háborúznak sci-fi komédia finanszírozásának lehetetlen korképe 1980-ból, amely előadás egyik péntektől a következő vasárnapig 28-szor ment a Planetáriumban, miközben ugyanezen a héten egy este Berlinben és Gerában is játszott a Karsai Pantomim Rt. (Többek között azt a jelenetet, amelyben egy útban lévő falat valaki le akar bontani, majd a társakkal összefogva nagy erőfeszítések árán sikerül is neki, s amely számot még azon az estén betiltottak…)

„Öröm, hogy fel kellett idézni, mi mindent csináltunk” – zárta a beszélgetést a 2018-ban művészeti életpálya elismeréssel kitüntetett Karsai János. „Csak most látom, hogy a motorcsónak mögött, amiben őrült sebességgel mentünk, csak mentünk előre, azért egy kicsit kinyílt a tenger.”