Bánffy Miklós életrajzi képe

Bánffy Miklós politikus, külügyminiszter, író, színházi rendező

(Kolozsvár, 1873. december 30. – Budapest, 1950. június 6.)

„Csak a jövendő aggodalma maradt.”

Bánffy Miklós 1873. december 30-án született Kolozsvárott.^[1] Apja gr. Bánffy György, anyja báró Bánffy Irma. Bánffy Miklós 1891. június 26-án tett érettségi vizsgát a budapesti VII. kerületi M. Kir. Állami Gimnáziumban,^[2] 1891 szeptemberétől a kolozsvári M. Kir. Ferenc József Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karának hallgatója, ezt követően 1893. október 11-től a budapesti egyetemen folytatja tanulmányait.

A doktorátus megszerzése után a kibontakozó erdélyi szövetkezeti mozgalomba kapcsolódott be. 1897. augusztus 29-én felszólalt az Erdélyi Gazdasági Egylet értekezletén, ami egy Erdély-központú hitelszövetkezet tervére vonatkozott. 1899-ben már Fiuméban találjuk, mint tiszteletbeli fogalmazót, egy évvel később segédtudósító Berlinben. 1904-ben csatlakozik az ifj. Andrássy Gyula vezette Alkotmánypárthoz, amelynek tagja marad a párt feloszlásáig,^[3] közben 1906-tól Kolozsvár és Kolozs megye főispánja,^[4] végül mindkettőről lemond, amikor 1910-ben megválasztják Kolozsvár II. választói kerülete országgyűlési képviselőjének. A politikai tevékenység mögött lassan kibontakozik szépirodalmi munkássága: a Naplegenda (1906) és A Nagyúr (1912) című színművek, továbbá megjelenés előtt áll novelláinak első gyűjteményes kiadása A haldokló oroszlán (1914-ben jelent meg).^[5]

Részt vesz az 1910-ben alakult Turáni Társaság ülésein is,^[6] 1917-től, Radisich Jenő[7] halála után megválasztották a művészeti szakosztály elnökének.^[8]. Közben 1916-ban az utolsó magyar király koronázásának művészi rendezésével bízták meg, melyről részletesen beszámol memoárjában.^[9]

Az 1918-as októberi forradalmat, tragédiaként élte meg, s meglehetősen kemény bírálattal illeti közeli rokonát,^[10] ifjúkori barátját, Károlyi Mihályt. A Székely Nemzeti Tanács diplomáciai megbízatása^[11] a legjobbkor érkezik, mely szerint felkérik, hogy világosítsa fel a nyugati közvéleményt a valós magyarországi helyzetről. Bécs, Berlin és Koppenhága, Hága volt a diplomáciai út célpontja, majd Anglia következett volna, de ez végül meghiúsult, és a lehetetlen helyzetből Bethlen István sürgönye mentette ki: Kun Béláék bukásakor Bánffy hazatért és 1919. augusztus 4-én Bécsben részt vett a polgári pártok találkozóján (Bethlen István,[12] Pallavicini György,[13] Zichy Aladár,[14] Sigray Antal,[15] Szmrecsányi György,[16] Beniczky Ödön,[17] Gömbös Gyula[18] stb.). Októberben a Magyar Királyság Pártja megtartotta alakuló gyűlését, november 6-án alakuló közgyűlését, amelyen Bánffy Miklós, Herczeg Ferenc,[19] Ráday Gedeon[20] és Prohászka Ottokár[21] vezetőségi tag lett. A párt a „közjogi jogfolytonosság elvének” alapján állt, és „a királyi trónnal kapcsolatos függő kérdések rendezéséig minden egyéni mozgalomtól” való tartózkodását nyilvánította ki. Bánffy Miklós 1921. április 17-én miniszterré történt kinevezésével lemond az elnökségről, nyitóbeszédével május 10-én bemutatkozott a parlementben. Témája igen fontos kérdéseket érintett: benne a trianoni békét és a kisebbségek védelmét részletezte, ugyanakkor egyértelmű állást foglalt a háborús felelősség egyoldalú elismerése ellen. Mérsékelt politikus volt, sok támadás érte a királypuccsok^[22] körüli nemzetközi helyzetben, miközben az országot felvették a Népszövetségbe, lezajlott a sikeres soproni népszavazás, de elsősorban a legitimistákkal gyűlt meg a baja, ami végül a lemondáshoz vezetett. Időközben Európa ismét megbolydult, Lloyd George 1922 őszén megbukott,^[23] Törökország nekiment a sèvres-i békének, Olaszországban pedig hatalomra került Mussolini,^[24] máris összeomlani látszott az első világháborút lezáró törékeny békék sora, Budapesten pedig tétovasággal vádolták a külügyet, többen máris revíziót kiáltottak... Bánffy pedig félreállt.

1923 nyarán hazalátogatott szülőföldjére. Már ekkor felvetődött benne a gondolat, hogy végleg hazatelepül, és végül 1926-ban valóban visszatért a Románia részévé vált Erdélybe. A román király kezéből személyesen kapott román állampolgárságot azzal a feltétellel, hogy tíz évig nem politizál. Felismerte, hogy az akkori romániai politikai viszonyok között a legfontosabb feladat a megmaradáshoz elengedhetetlen kulturális intézmények megtartása, a kisebbségi helyzet szorításában működésük biztosítása. Mivel teljes körű politikai jogait csak tíz évvel a román állampolgárság megszerzése után nyerhette el, az irodalmi életbe kapcsolódott be. Ekkor jelennek meg sorra nagy regényei, a Reggeltől estig (1927), a Fortéjos Deák Boldizsár Memoriáléja (1931) és az Erdélyi történet c. trilógiája (Megszámláltattál..., 1934., És hijjával találtattál..., 1937., Darabokra szaggattatol..., 1941.), ekkor írja Martinovics című színművét (1931). Fő tevékenysége az Erdélyi Helikon szellemi irányítása.^[25] A nyílt politizálástól valóban távol maradt, de mint az Erdélyi Református Egyház főgondnokának és a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank igazgatósági elnökének kiemelt helye van az erdélyi közéletben, nem is beszélve a kolozsvári Ellenzék részvényeséről... „Egyéniségének ritka sokoldalúsága, minden iránt érdeklődő rugalmas szelleme, amellyel otthonos volt a gazdasági és társadalmi életben éppúgy, mint az irodalomban és művészetben, de még inkább nagy politikai múltja a román kormány előtt is érdekessé tette a nevét, főként, mióta a Magyarországhoz való közeledés gondolata állandó napirendre került.”^[26]

1939–1941-ben elvállalta a román kormány által életre hívott Magyar Népközösség elnöki tisztét. A második bécsi döntés^[27] után újra visszavonult az aktív politikai szerepléstől, mert ellentétbe került Teleki Pál miniszterelnök kisebbségi politikájával, mely megítélése szerint gyűlölséget hintett el a magyarok és románok közt. Tagja lett a Felsőháznak, annak külügyi bizottságában foglalt helyet. 1943-ban Bethlen István megbízásából titkos tárgyalásokat folytatott Bukarestben Iuliu Maniu volt román miniszterelnökkel, a Román Parasztpárt ez időben félretolt elnökével az erdélyi román–magyar megegyezés ügyében.^[28] 1944 őszén a háborúból való kiugrás érdekében többször személyesen tárgyalt Horthy kormányzóval. Bánffy Miklós politikai szerepe ezzel lényegében véget ért.

A háború utáni Romániában újra és újra bizonyítania kellett, hogy 1944 őszén nem a németekkel menekült el, hanem ugyanazért szállt síkra, amiért Románia 1944. augusztus 23-án, amikor a románok egy nap alatt átálltak. 1947-től sorozatosan kellett kérvényeznie a Magyarországra történő áttelepülését, míg végre 1949-ben elengedték. 1950. június 5-én halt meg Budapesten.