Bartha Dénes: Zenekritikák a Pester Lloydban (1939-1944) - 2. rész

1941. október 22. szerda (reggeli kiadás)

A Waldbauer-Kerpely vonósnégyes estje

Immár évek hosszú sora óta a budapesti koncertszezon úgymond vastartalékát jelentik a fővárosunk kamarazenei kultúrájában nagyra becsült Waldbauer-vonósnégyes bérleti estjei. A nyitóhangversenyen ezúttal is előkelő és zeneértő publikum jelent meg, és a kitűnő művészeket értő tetszésnyilvánításban részesítették.

Elsőként Reger Op. 109-es vonósnégyese szólalt meg, mely a bajor mester kései alkotókorszakának darabja, és a legtisztább formában testesíti meg a regeri stílus karakterisztikus jegyeit: zsúfolt harmóniai történések, a polifóniához való erős vonzódás, és a kifejezés különleges intenzitása. Nem mindig könnyű ennek a szerkesztésmódnak a sokfelé ágazó összefonódásait, és a regeri moduláció különös tévutait követni; a mű a zenei koncentrációt illetően magas követelményeket támaszt mind a hallgatókkal, mind az előadókkal szemben.

A műsor második felét ugyancsak egy kései alkotás, Beethoven Op. 132-es a-moll kvartettje töltötte ki. A mű interpretációja egyike a Waldbauer-kvartett régóta ismert és gyakran méltatott csúcsteljesítményeinek, és most is ugyanúgy képes volt kitűnően megjeleníteni az Allegro-tételek magányos és nyomasztó démoniságát és a Molto Adagio (Heilige Dankgesang eines Genesenen an die Gottheit) belső keserűségét.

Miközben tehát a műsor e két sarokköve a túlnyomórészt emelkedett és expresszív karakterével a hallgatóságot egészen lebilincselte és megelégedéssel töltötte el, ugyanezt csak erős fenntartásokkal állíthatjuk az est középső darabjáról, Mozart g-moll zongoranégyeséről (KV. 478), melynek zongoraszólamát Faragó György játszotta. Éppen Mozartnál különösen nagy elvárásokat kell támasztanunk a hangzás magas kifinomultságát illetően, és ezúttal az előadás csak ritka, szerencsés pillanatokban tudott megfelelni ezeknek. Az első hegedű beteges-gyönge hangja – annak ellenére, hogy a kifejezés szolgálatába állítva hatásos lehet az alkalmazása – éppen a szép hangzással telített Mozart-stílushoz kevéssé illik. Úgy tűnt, hogy a kiváló zongorista, Faragó György is, ahhoz, hogy ebben a csak látszólag egyszerű feladatban mindvégig becsülettel megállja a helyét, túlzott mértékben támaszkodik a pezsgő virtuozitására és az igazán káprázatos spontán előadókészségére (különösen az épp előző nap hallott Gieseking-féle Mozart-szonátával összehasonlítva).

Mozartnál nem mindegy, hogy milyen tisztasággal adjuk elő a díszítéseket – hogy a különböző szólamok között abszolút harmónia uralkodik-e – hogy a tagolást és a dinamikát érintő kevés, de lényeges előírást aprólékos pontossággal betartjuk-e vagy sem. Nem szabadna előfordulnia, hogy a zongora basszusa a vele éppen unisonóban vezetett csellóbasszust teljesen hallhatatlanná teszi. Éppen Giesekingtől tanulhattuk meg nemrég, hogy Mozartnál a hangzás milyen végtelenül finom kihívásait kell legyőzni, még az alárendelt kísérőszólamokban is. – Engedtessék meg tehát, hogy a Mozart-évre való tekintettel – melynek alkalmából, ahogy hallottuk, a Waldbauer-kvartett minden estjén egy-egy Mozart-művet is elő fog adni (őszintén szólva többet is elviselnénk) – hadd irányítsam rá nyomatékosan zenei világunk figyelmét a mozarti hangzáskultúra még semmiképp sem kielégítően megoldott kérdéseire.

____________________________________________________________________________________________________________________

1944. február 9. szerda (reggeli kiadás)

A Végh-kvartett kamaraestje

Közreműködött: Dohnányi Ernő

Különösen előkelő hely illeti meg a fiatal magyar zenészgeneráció feltörekvő kamaraegyüttesei között a Végh, Zöldy, Janzer és Szabó urakból álló vonósnégyest. A tetterős, megkérdőjelezhetetlen zenei tehetségű, a klasszikus és a modern kamarazenében már több, mint egy évtized óta sokat bizonyító primárius, Végh Sándor vezetése alatt ez a kiválóan összehangolt együttes bámulatosan rövid idő alatt stílushű és egységes kamarazenei előadásmódot és kifinomult hangzást alakított ki, mellyel a mai magyar kamarazene történetében kiemelkedő helyet vívtak ki maguknak, és nemzetközi összehasonlításban is mindenképp megállják a helyüket.

Hétfőn, a Zeneakadémia Nagytermének lelkes közönsége előtt megtartott legutóbbi hangversenyük is bizonyította a kvartett fő erényeit: a tökéletesen tiszta hangképzést és a hangzás legmagasabb fokú, finom részletgazdagságát. A hangzás effajta egyedülálló finomságából különösen Mozart elmondhatatlanul gyönyörű, invencióban és kidolgozottságban oly gazdag C-dúr vonósnégyese (K. 465, az úgynevezett Dissonanzen-kvartett, mely nevét a bevezető merész harmóniáiról kapta) – ebben a műben ezúttal különösen a Finale elképesztő részletgazdagsága, és a Haydn-re emlékeztető polifonikus területek bilincseltek le leginkább (nem véletlenül ajánlotta a művet éppen Haydn-nek) – és Debussy mindig is közönségünk kifejezett kedvencének számító, egyetlen, máris klasszikussá lett kvartettje profitált. A Debussy-műnél a Scherzo légiesen és gyengéden suhanó pizzicatói utánozhatatlanul finomak voltak, miközben a Finaléban néhány, egyértelműen több zenekari teltséggel előadandó állás kissé vékonyra, és így vérszegényre sikerült. Ugyanez a megjegyzés érvényes a műsor második félidejét kitöltő Brahms f-moll zongoraötösre is, ahol Dohnányi mester – aki régóta a Brahms-kamarazene egyik legkeresettebb specialistája – telt, melegen áradó zongorahangja miatt kellemetlenül előtérbe került a vonósszólamok mesterkélten éles, vékony hangképzése. A viszonylag korai és a hangszerelés kiegyensúlyozottságát tekintve problémás opus (épp ezért dolgozott ki belőle Brahms több változatot is) sűrű, vastag hangzása a vonósnégyes bécsi klasszikára specializálódott muzsikusainak kevésbé fekszik jól, mint Mozart és Haydn, akiknek művei teljesen tökéletes, stílusos interpretációban szólaltak meg, és a műértő közönség szimpátiáját és tetszését egyaránt elnyerték.