Bartha Dénes: Zenekritikák a Pester Lloydban (1939-1944) - 3. rész

1941. január 14. kedd (reggeli kiadás)

Beethoven Willem Mengelberg olvasatában

A zenekari Beethoven-ciklus első estje

Talán zenei szentségtörésnek tűnhet Beethoven és a művet előadó karmester nevét ­–  még ha olyan világszinten jegyzett művészről legyen is szó, mint Willem Mengelberg – olyan összefüggésben említeni, mint azt a fenti címben tettük. És mégis, a hétfői zenekari est fényében, ez a megfogalmazás számunkra teljességgel jogosnak és megfelelőnek tűnik. Amit Mengelberg itt a hiteles Beethoven-interpretáció érdekében véghez vitt, csakis valami egészen rendkívüliként jellemezhetjük. Most érthetjük meg igazán, hogy Mengelberg miért a Beethoven-szimfóniák legkeresettebb betanító karmestere úgyszólván az egész világon; számos nagy és híres zenekar köszönheti a Beethoven-repertoárjának felépítését Mengelberg tudásának, annak, hogy egyedülálló módon ismeri Beethoven stílusát; ez a tudás egyenesen Beethovenhez magához vezethető vissza Anton Schindler (aki hosszú éveken át volt a zeneszerző famulusa) és az ő tanítványa, Wüllner közvetítésével.

Most a mi Székesfővárosi Zenekarunk is részesült ebben az egyedülálló zenekar-pedagógiai munkában, amit a Beethoven-szimfóniák betanulása és Mengelberg jelent. Valóban nem kis munka a frazírozás, a tempók, a dinamikák, a vonások, stb. összes nüanszát számba venni, kicsiszolni, hogy aztán a Mester által előre elképzelt, stílushű eredmény jöjjön létre.

Aligha becsülhető túl annak a ténynek a jelentősége, hogy fővárosunk egyik vezető együttese ebben az élményben részesülhet, és hogy ennek gyümölcseit a maga nemében egyedülálló Beethoven-ciklus keretében át is tudja adni.

Hétfő este a zsúfolásig telt Városi Színházban kaptuk tehát az első betekintést Mengelberg tudásába; az első és a második Szimfóniát hallhattuk, köztük pedig a bensőséges Hegedűversenyt Végh Sándor virtuóz interpretációjában. – Nem volna helyénvaló, ha itt mindent le szeretnék írni, amit Mengelberg ebben a két (nagyon gyakran igazságtalanul félreismert és kevéssé játszott) szimfóniában a zenekarból kihozott, és pompázatos gazdagságú élményként elénk tárt. Szép, elbűvölő hanghatások, lendületes tempók más híres és kevésbé híres dirigenseknél is előfordulnak, de a partitúra olyan megformálása, mely Beethoven intencióit a legszigorúbban respektálja, anélkül, hogy egy jottányit eltérne a szentnek tartott kottaszövegtől, úgy, hogy mindvégig élettel teli, hiteles, és duzzad a ritmikus-motivikus energiától, – ez Mengelberg és az ő Beethovenje, amiért túláradó örömmel nézünk fel rá.

Ha még azt is hozzátesszük, hogy a vezénylés idős mestere ezúttal pompás diszpozícióban, fiatalos frissességgel és lendülettel vezette a már most maradéktalan odaadással engedelmeskedő együttesét, akkor könnyen megérthetjük, hogy a Városi Színház hatalmas közönsége miért ünnepelte az egyedülálló vendégkarmestert óriási lelkesedéssel, és hogy a koncert végén alig akarta elengedni.