Bartha Dénes: Zenekritikák a Pester Lloydban (1939-1944) - 4. rész

Bartha Dénes írásait olvasva szinte magunk is ott lehetünk Wilhelm Furwängler és Böszörményi Nagy Béla koncertjén, emellett ragyogó művészportékat olvashatunk, zenetörténeti kitekintést kapunk, megtudhatjuk a korabeli koncertélet aktuális problémáit – mindezt néhány mondatba sűrítve.

--------------------

1943. november 12. péntek (reggeli kiadás)

Furtwängler Beethoven IX. szimfóniáját vezényli

Nem csoda, hogy a vendégjátékra érkező dirigensek csak aránylag ritkán szokták Beethoven Kilencedikjét vezényelni. Ez a tartózkodás önmagában még semmiképp sem jelenti azt, hogy ne lennének tisztában a hasonlíthatatlan mű mérhetetlen belső értékeivel. Természetes, hogy minden vendégművész előadóművészetének a lehető legtöbb oldalát szeretné bemutatni. Azonban ennek a példátlanul nagy lélegzetű, majdnem egész estét kitöltő műnek a hossza (a Missa Solemnis mellett a legterjedelmesebb Beethoven-darab) megakadályozza a változatos műsor-összeállítást – főképp ha csak egyetlen estés látogatásról van szó. Egy másik ekkora alkotással együtt, mint például az Ötödik vagy az Eroica, a IX. szimfónia már jelentősen túllépné egy esti koncert kereteit, miközben a szokás szerint vele összepárosított kisebb művek (nyitányok, zongoraversenyek és hasonlók) csak nehezen tudnak érvényesülni a műóriás mellett, és a hallgatóság úgy tekinti őket mint a koncert második felének többé-kevésbé elfogadott, lényegtelen előkészítését.

Épp ezért kellene a IX. szimfónia számára – mint ahogy most Furtwänglernél történt – lehetőleg mindig egy egész estét fenntartani; csak így tudja Beethoven óriási vallomása az emberi testvériségről és a boldogságról a szándékolt hatását a maga teljességében kibontani. (Tudjuk persze jól, hogy Beethoven idejében megszokottak voltak a háromórás és még hosszabb monstre-műsorok; akkoriban azonban a hallgatóságnak is jobbak voltak az idegei, mint a mai embereknek.) Szükséges hozzá még egyfajta áhítattal telt, koncentrált összeszedettség mind az előadók, mint a közönség részéről; csak így jön létre a művészi kinyilatkoztatás légköre, melyben életre kelhet a nagy mű varázsa, kibontakozhat lélekemelő hatása. És manapság, amikor a hangverseny-ipar ellelketlenítése és a rádiómánia idáig jutott, hogy olyan műveket, mint a IX. szimfónia, asztal mellett, térzeneként, vagy akár szórakoztató zeneként hallhatunk valamilyen más foglalatosságunk mellett, a legnagyobb mértékben rá vagyunk szorulva az olyan ragyogó példákra, mint ez az elejétől a végéig koncentrált, összeszedett, a legmélyebb művészi komolysággal megragadott előadás, melyet a német mester-dirigens az őt készségesen követő Filharmonikus Zenekar élén ezúttal nekünk ajándékozott.

Ezt az estét máris joggal a mostani koncertszezon egyik legtisztább, legmélyebb és legboldogítóbb zenei élményeként jellemezhetjük. Az a spontán elmerülés Beethoven hangzásvilágába, a muzsikálásnak az a mélyen átélt öröme, mely mindig is kiválóvá emelte Furtwängler interpretációit, ebben a szimfóniában különösen hozzáillő tárgyra talált, így keze alatt a mű valósággal új életre kelni látszott, és olyan szépség és pompa bontakozott ki, melyről nem is álmodtunk. A dirigens lobogó lelkesedése ritka közvetlenséggel ragad rá a zenekarra, amely az elhivatott vezető kezét készségesen követve, egyedülállóan tökéletes, pontos, széphangzású és lendülettel teli teljesítményt nyújtott. (Például a fafúvósok és a kürtök exponált és nehéz szólamait hosszú évek óta nem hallottuk ilyen szólistához méltóan művészi, ilyen finoman árnyalt  kivitelezésben.) A soha nem hallott kifinomultságú pianissimo-effektusoknál közönségünknek, mely a halk és a még halkabb árnyalatainak ilyen széles skálájához nincs hozzászokva, igencsak hegyeznie kellett a fülét (a legszembetűnőbben akkor, amikor a Finálé főtémája először jelent meg a csellókon és a bőgőkön), és a hosszú szakaszok dinamikájának következetes visszatartásával (a fent már említett helyen kívül például az első tétel codájában és a lassú tételben) roppant erős belső feszültséget teremtett; itt is tehát megint beigazolódott a régi bölcsesség, hogy a piano és a pianissimo okos adagolásával erősebb feszültséget lehet elérni, mint a legdübörgőbb fortéval.

A dinamika mellett a tempók tekintetében is bevált a rafinált visszatartás hasonló elve. Így a hallgatók között talán voltak, akik először megdöbbentek az első Allegro és az Adagio-Andante szokatlanul lassú tempóvételén. Némelyek talán a partitúráinkban lévő hagyományos metronómszámokra (melyek valószínűleg magához Beethovenhez köthetőek), és Mengelberg – akinek e szimfónia legutóbbi rendkívül hatásos budapesti előadását köszönhetjük –ezeknek megfelelő, lényegesen feszesebb tempóira szerettek volna emlékezni. Furtwängler ezúttal nem tartotta magát olyan szigorúan Beethoven kottaképéhez és a hagyományokhoz. Ahol azonban a dinamika és a tempók tekintetében a nyilvánvaló önkényesség még oly kis vonásait megengedte magának, ott megoldása mindig lélektanilag vagy a hangzás szempontjából megalapozott volt, és következetesen végig is vitte elképzelését. Csak hogy egy példát említsek: az első tétel feltűnően mérsékelt tempója a (közismerten nem egészen hangszerszerűen felrakott) fafúvós szólamokban a vonalvezetés olyan finomságát és olyan hangi szépséget tett lehetővé, melyhez hasonlót ez idáig nem éltünk át egyetlen zenekartól sem. Éppen emiatt vált az is lehetségessé, hogy a lírai melléktéma-csoportot a tempó máskor csaknem mindig szokásos, szentimentális lelassítása nélkül érjük el.

De elég az apró részletekből: amit a Filharmonikus Zenekar élén Furtwängler előadott, emlékezetes ünnepnappá vált mindazok számára, akik részt vehettek rajta; az emberi együtt-rezonálás olyan mély és átfogó élményét nyújtotta, amely csak az emberiség történetének legnagyobb remekművei és egy teljességgel kongeniális előadó szerencsés összetalálkozásával jöhetett létre.

-------------------------

1943. november 12. péntek (esti kiadás)

Böszörményi Nagy Béla Beethoven-estje

Beethoven-estje alkalmával örvendetesen megtelt nézőtér fogadta csütörtökön este a Vigadó termében Böszörményi Nagy Bélát. Lassanként a szakemberek körén túl – akik Böszörményi Nagyban eleve a jövő emberét látták – a széles nyilvánosságra is átterjed a felismerés, hogy a fiatal magyar zongoristageneráció legjelentősebb személyiségével van dolgunk.

Kezdettől fogva különösen élénk figyelemmel kísértük e jelentős művész céltudatosan felépülő zongoristai fejlődését, és ezúttal is szeretnénk leszögezni, hogy ez a legjobb diszpozícióval végigjátszott zongoraest nagyban hozzájárul ahhoz, hogy megszilárdítsa Böszörményi Nagy hírnevét mint messze a legjobb, legkarakteresebb magyar Beethoven-játékos. Felfogásának minden szentimenalizmustól mentes, mindenképpen férfias-kemény jellege, robbanékony dinamikájának kivételesen magas belső feszültsége, billentésének  érdekfeszítő agogikája és magvas tartalmassága, technikai eszköztárának évről évre magasabban kidolgozott tökéletessége, ezek teszik Böszörményi Nagyot avatott Beethoven-játékossá, – különösen a kései szonáták transzcendenciáját tekintve, mely – hadd szabadjon így mondanom – különösen jól illik művészi temperamentumának expresszionista stílusához. Ebből a csoportból kettő szerepelt ezúttal műsorán: az Op. 109-es (E-dúr), és az Op. 110-es (c-moll) szonáta; mindkettő hangzó bizonyítéka volt Böszörményi Nagy megkapóan tiszta és mély előadóművészetének.

Expresszíven markáns előadásának karakteresen öntörvényű diszpozíciójára jellemző, hogy mindkét óriási Finálé-variáció (Beethoven szonátáiban ezek talán a karaktervariáció típusának leghatalmasabb példái) különös odaadásra sarkallta: nevezetesen az E-dúr szonáta záró-variációiban meggyőzően igaz lelki folyamatot mutatott fel az átmenet az utolsó előtti helyen álló, belső nyugtalanságtól fűtött, „sűrű szövésű” kontrapunktikus variációból a téma nemesen egyszerű ősformájába. Különösen szimpatikus benyomást tett, hogy Böszörményi Nagy nem szeretné a fölényes könnyedség divatos látszatát kelteni, hanem érezhetően és szinte láthatóan küzd a beethoveni művek szellemével és anyagával. Játékának ez a magas feszültsége különösen a tételek közti kis szünetekben mutatkozott meg legszembetűnőbben, amikor az éppen véget ért tétel zenei történései a fogékony hallgató fantáziájában csaknem mindig még erősen és beszédesen tovább rezonálnak: ez a zeneileg „beteljesült” előadás csalhatatlan jele.

Az Op. 26-os Asz-dúr szonáta kezdő variációinak ha nem is éppenséggel játékos, hanem sokkal inkább a figurációk felé hajló, főként lírai karaktere hajszálnyival kevésbé fekszik neki jól, csakúgy, mint az utólag gyászindulónak bélyegzett középtétel (mely amúgyis némiképpen problematikus darab a tematikus-melodiukus áradást jellegzetes módon szétvagdaló unisonó-staccatókkal), amely kissé szétdaraboltra sikerült a dinamika és az agogika túlzottan éles kihegyezése miatt. Bizonyos tekintetben ugyanez igaz az Op. 2. No. 1-es f-moll szonáta előadására, ahol persze a tematika még valamelyest mannheimi jellege (az első tétel főtémája és a Fináléban az Asz-dúr epizód témafeje igazi „mannheimi rakéta”) jobban elviseli a részleteknek ezt az éles kihegyezését. Nem szeretnénk elefeledni, hogy ennek az opusnak a keletkezési ideje Beethoven valódi virtuóz időszakára esik, ahol az előadás bizonyos szabadsága helyénvalóbbnak tűnik, mint a mester 1800 utáni, valódi klasszikus időszakában.

A lelkes hallgatóság kiérdemelt, bőséges tapsát a művész egy sor hálásan üdvözölt ráadással (többek között Brahms és Debussy műveivel) köszönte meg.