Boros Csaba A táncdramaturgia művészetfilozófiai attribútuma. Társasjáték hang és mozdulat maradványokkal.

Boros Csaba

A táncdramaturgia művészetfilozófiai attribútuma.

Társasjáték hang és mozdulat maradványokkal.

#művészetfilozófia #játék #tánc #táncdramaturgia #zeneesztétika #NDT #Petit Mort #Kammerballett

A játék öröme áthatja az egyetemes emberi kultúrát, ám a poszthumán, posztkoloniális társadalmak kulturális szokásait, és identitássá vált értékdinamikáját szemlélve sokakban hiányérzet támadhat e félmondat hallatán. A jól bejáratott fogalmaink gyakran akadályokba ütköznek, ez pedig a játék esetében sincs másként. Itt van például a játék mint verseny, amely a harcban, egymás legyőzésében nyilvánul meg, és a játék (play) mint szent cselekvés, amely az ábrázolás, feltárás, részesítés és részvétel aktusát jelenti. Johan Huizinga „Homo ludens” című értekezésének inspiráló gondolatai a játék megkülönböztető és rendkívüli minőségére mutatnak rá, továbbá a neves kultúrtörténész és filozófus azt a meghökkentő paradoxont tételezi, hogy a játék csak a komolysága révén válhat a kultúra részévé.

Ebben a tanulmányban a zene- és tánc-dramaturgia esztétikai látleleteit vizsgálva foglalkozom a játék-fogalom jelentésével, elmerülve néhány 20. század végi emblematikus táncmű részletében, hogy új nézőpontokból vázoljam fel a játék társadalmi és esztétikai szerepét, amolyan cezúraként a kortárs táncdramaturgia művészetfilozófiai attribútumai közt.

Csaba Boros

The Aesthetic-Philosophical Attributes of Dance Dramaturgy: A Social Game with Remnants

of Sound and Movement

Keywords: philosophy of art, play, dance, dance dramaturgy, music aesthetics, NDT, Petit

Mort, Kammerballett

The joy of play permeates universal human culture. However, when observing the cultural habits and value dynamics that have become identities in posthuman and postcolonial societies, many may feel a sense of absence upon hearing this statement. Our well-worn concepts often face obstacles, and the notion of play is no exception. Consider, for example, play as competition, manifesting in conflict and defeating others, versus play as sacred action (play), which entails acts of representation, revelation, sharing, and participation. Johan Huizinga’s seminal Homo Ludens offers inspiring insights into the unique and extraordinary qualities of play, proposing the surprising paradox that play becomes part of culture only through its seriousness. In this study, I explore the concept of play through the aesthetic diagnoses of music and dance dramaturgy. Delving into fragments of emblematic dance works from the late 20th century, I aim to outline new perspectives on the social and aesthetic roles of play, presenting it as a caesura among the aesthetic-philosophical attributes of contemporary dance dramaturgy.