Részlet a cikkből:
"
A
tapasztalat
azt mutatja, hogy minden olyan kor, mely a szó technikai és
szimbolikus értelmében is rendelkezik szellemi zeneművészettel –
ami egyenes következménye annak, hogy világlátása is mindenek
előtt spirituális, sőt metafizikai – létrehozza, kifejleszti,
megteremti magának azt a műfajt, vagy szerkesztésmódot, melyben a
kombinatív emberi elme eljuthat képességének határáig. A
korszak zeneszerzés-technikájának ilyen módon kialakuló
szerkesztésmódja egyfelől lényegesen bonyolultabb lesz minden más
műfajnál, másfelől semmi mással össze nem hasonlítható belső
összefüggésrendszer felépítésére válik képessé. A
kombinatív elme hallatlan kihívással találja szemben magát, az
összefüggések átlátásának és előre elképzelésének olyan
foka válik számára követelménnyé, ami így ilyen formában soha
nem volt azelőtt.
[...]
Jelen
írás vizsgálódásának középpontjában az izoritmikus motetta
és a fúga/permutációs fúga állnak, az első, mint a késő
középkor, a második, mint a barokk kor szellemi
csúcsteljesítménye. Maguknak a műfajoknak a kimerítő elemzése
természetesen messze meghaladná e tanulmány kereteit, itt csupán
az izoritmikus
motetta és a permutációs fúga legutolsó
példáinak összehasonlítására kerül sor: Du Fay Fulgens
iubar ecclesiae Dei
szövegkezdetű
műve a
műfaj 20-21. századi újrafelfedezését leszámítva a
zenetörténet utolsó izoritmikus motettája, Bach 14.
contrapunctus-a
pedig úgyszintén bizonyos értelemben a fúga
lezárásának tekinthető, noha bonyolult fúgák, permutációs,
illetve kettős és hármas fúgák később is születnek,
ha nem is nagy számban.Maguknak
a szóban forgó kompozícióknak az elemzésén túl hasonlóképpen
érdekes megismerni szerzőik élethelyzetét, a művek
megszületésének pillanatában fennálló
történelmi-lélektani állapotot,
illetve
kísérletet
tenni arra, hogy megértsük művészi (és emberi) döntéseik
feltételezhető hátterét."
A teljes írás a Parlando 2025/1. számában olvasható.
