Egy sima, egy fordított

E folyóiratszám fő tematikája a humor, így a lap erre reflektáló első felében egyebek mellett arra a kérdésre keressük a választ Eric W. Gritschcsel, hogy min nevetett, és hogyan alkalmazta a humort mint kommunikációs eszközt Luther Márton az írásaiban és a prédikációiban, és hogy miként válhat útravalóvá mindannyiunk számára az általa megfogalmazott derűlátás. Hogy csak egyetlen példát emeljek ki: „És most gondoljatok bele, mit használhatott Mária a csecsemő bepólyálásához. Bizonyára olyan ruhaneműt, amelyet nélkülözni tudott, talán a fátylát. Biztosan nem József nadrágját, amely Aachenben [Németország] van kiállítva.”

Luther és nyomában a 17. század humorát a képzőművészet oldaláról is megvizsgálhatjuk Németh István művészettörténész kalauzolásával. Ami mindenkinek kedvére van – Humor a németalföldi képzőművészetben című írásában is megszólalnak a humor mélyebb, obszcén regiszterei, amelyek reformátorunk számára is ismert és bevett eszközök voltak. De utánajárunk annak is, hogy idővel hogyan válhat homályossá egy-​egy közismert mondás jelentése: igazi nyomozómunka feltárni ilyen titkokat, amelyekbe bepillantást enged számunkra a szerző.

Somogyi László kultúrtörténeti kitekintéssel vezeti elénk a Bibliában megjelenő szellemességet Bolondok ünnepe című tanulmányában, felvillantva a hívők humorát, miközben arra is rámutat, miért fontos, hogy képesek legyünk nevetni, és hogy egyáltalán mire való a humor. A szerző nem rest feltenni az elsőre meghökkentő kérdéseket: „Meséljünk vicceket az istentiszteleten? Esetleg járjunk körtáncot? A hívők helyeslően kurjongassanak igehirdetés közben?” S hogy miként felel meg ezekre Somogyi? Ahhoz a Credót kéretik fellapozni.

Életben, halálban

Továbblapozva egy olyan jelenséget jár körül – saját gyűjtéseivel illusztrálva – Veres Emese-​Gyöngyvér néprajzkutató, amely az elmúlás tabusítása okán igencsak meglepheti az olvasót: a humor szerepét a halál rítusában. Ahogy olvasóink megszokhatták tőle, a szerző kifejezetten a barcasági evangélikus csángók szokásait mutatja be élvezetes, példákkal gazdagított munkájában.

Végül a lapszám talán legkülönlegesebb darabja Ordass Lajos írása, amelynek ő maga A napsugár bukfencet vet a tükrön címet adta. Általa humorosnak ítélt, főként egyházi anekdoták gyűjteménye ez, amelyben egyházi tisztégviselőket állít az olvasó elé (mint például Raffay Sándor püspököt), és a gyülekezetek „hétköznapi” figurái is megelevenednek.

Ordass püspök maga is kiadásra szánta ezeket a történeteket, de a kézirat eddig csak levéltárakban volt hozzáférhető. A több forrásban fennmaradt anyagot itt egybefésülve, a püspök feltehető szándéka szerint közöljük, jelezve, hogy két írást – az egyik éppen a Luther tréfája címet viseli – bizonyára nem tervezett elhelyezni a könyvében, számunkra azonban annál inkább bírnak ezek az írásai is fontos adalékkal az egyház korabeli állapotáról, légköréről. (Ha a kedves Olvasó tud valamit az egyik írás főszereplőjévé váló zsámolyról, ne habozzon jelezni!)

A folyóirat írásain áttekintve egyszersmind nagyon sajátos ívet járhatunk be Luther Mártontól Ordass Lajos humoráig, ezeket összehasonlítani azonban botor dolog volna: más idők, más erkölcsök.

Megismerni Istent és embert

A lapszámot, mint mindig, most is kortárs költők és írók művei gazdagítják, általuk talán közelebb tudjuk érezni azokat a kultúrköröket is, amelyeket száz meg száz évek választanak el egymástól. Ami azonban közös bennük, az az ember és az embert a megismerés felé hajtó erő – hiszen az ember meg akarja ismerni önmagát és Istent is.

A versek és a novellák segítségével a humor további hangjait ismerhetjük fel, így is kiegészítve a tanulmányokat, hogy összességében találkozzunk a fekete, az abszurd, a szatirikus, az intellektuális és a nyelvi, de a pikírt humorral is: nem elfeledkezve annak sokrétű funkciójáról, hiszen elsődlegesen stresszoldó. Sajátos és persze szerethető – mindenképpen emlékezetes – karaktereket vezet elénk novellájában Jancsó Ágnes (A buborékfújó) és Szemethy Orsolya (Sziget) is. Verssel van jelen a lapban Acsai Roland (Madármentés), Ungár Péter (5Móz 29,28) és az ugyancsak ismerős Petrőczi Éva (A „golyós játszótéren”).

Interjúsorozatát folytatva Negyela László ezúttal Czire Szabolcs unitárius főlelkésszel beszélgetett a történelmi egyházról, jellegzetességeiről, helyéről Magyarországon és Erdélyben: múltjáról és jelenéről egyaránt.

A folyóiratot a hátoldal felől kézbe véve pedig egy különleges versfüzér tárul az olvasó elé: a középkori, pontosabban Tang-​kori (618–907) Kína egyik leghíresebb költőjének és festőjének, Wang Weinek az alkotásaival találkozhat itt az olvasó, amelyeket Sajó Tamás fordításában, kommentárjaival és felvételeivel közlünk.

Hogy megértsünk e versek különlegességéből valamit – nemcsak az idő, de a kulturális távolság ellenére is –, a fordítót idézem: „Wang Wei […] egész életében ide-​oda ingadozik az udvari szerepvállalás és a visszavonult élet között. Verseiben jelen van ez az ingadozás. Ettől tökéletlenek, és ettől szólnak annyira hozzánk, mai ingadozókhoz. Csak ebben a húsz versből álló ciklusban, A Wang folyó verseiben szánja rá magát, hogy végigvisz valamit. Nagy segítségére van ebben barátja, sőt »coacha«, Pei Di. Vele állapodnak meg arról, hogy húsz napon át bejárják a Wang folyó völgyének Wang Wei számára legfontosabb pontjait, és mindegyikről írnak egymás számára egy-​egy verset. Ettől a rászánástól és elköteleződéstől lesz több mint alkalmi versek gyűjteménye, ettől válik beavatássá, szellemi utazássá, ettől lesz olyan íve, amely csak a rászánás és elköteleződés révén lehetséges.”

Mivel a kínai írás kép is egyben, ezért Wang Wei versei kapcsán is azt tartják, hogy azok valójában festmények (míg a festményei versek). A tekercsképeknek már a használata is külön elfoglaltság: nem a falon lógnak, hogy odaléphessünk eléjük, vagy éppen ignoráljuk őket mint szimpla dekorációs elemet vagy életterünk díszletét: a tekercset elő kell venni, ki kell tekerni és úgy olvasni és nézegetni, megadni az idejét annak, hogy elmerengjünk egy-​egy szó jelentésén, egy-​egy vonal helyén a kompozícióban. Az evangélikus egyházhoz közel álló művészek közül többen is – hogy csak egyet-​egyet említsek: Weöres Sándor költő és Karátson Gábor festőművész – beszámoltak arról, hogy a kínai szövegek révén közelebb kerültek a Bibliához, és egyébként is: a vallásokat tanulmányozni azért is jó, mert gondolatok sokaságát indítja el az emberben.

Ebben bízva olvassuk maiként a régi és a kortárs szövegeket is! S ne feledjük szerzőnk, Somogyi László megszívlelendő sorait: „Igazából az a fontos, hogy mindig tudjunk kérdéseket feltenni, használjuk a kritika eszközét még magunkkal szemben is (vagy főleg magunkkal szemben).”

Isó Emese

A Credo folyóirat főszerkesztője