“EZ EREDETILEG ILYEN” – INTERJÚ KURTA NIKÉVEL

“EZ EREDETILEG ILYEN” – INTERJÚ KURTA NIKÉVEL

Kurta Niké egyértelműen korosztályának egyik legizgalmasabb színésznője. Jellegzetes külseje és jelenléte ellenére megdöbbentő sebességgel és hitelességgel bújik egy-egy szerepbe, olyankor mintha minden addigi tulajdonságát egy másodperc alatt ledobná magáról, és máris valaki más állna előttünk.

Aki látta Virágot a terápiában, nem biztos, hogy tisztában van vele, hogy ez ugyanaz a színésznő, aki Marcsi volt a Kút-ban, ugyanaz, aki finom és törékeny Solveig volt a Peer Gynt-ben, és közveszélyes pisztollyal hadonászó őrült nő a Kraken-ben.

Az utóbbi években több színházi rendezőt is megihletett ez a képessége, és egy-egy előadásban általában legalább kettő vagy több szerepben láthattuk őt. Nem egyszer valamiféle tudathasadásos figurát formált meg.

Kíváncsi voltam, mi köti össze Nikének ezt a számtalan verzióját. Znajkay Zsófia interjúja.

ZZS: Bár nagyon kínos kérdés, de sohasem olvastam még beszélgetést erről senkivel, ezért talán érdekes: milyen úgy élni, hogy az ember egy nagyon szép nő?

KN: Vegytisztán először és sokáig utoljára az óvodában gondoltam magamról azt, hogy szép lehetek, mert a fiú, akit szépnek láttam, szépnek tartott és ez volt akkor a mindent elsöprő bizonyíték.  Aztán nagyon sokáig mindenkit szépnek láttam, szóval ez a fogalom egy kicsit értelmét vesztette. Általános iskolában az derült ki, hogy nem vagyok elég szép, mert a fiú, akit én szépnek tartottam, nálam szebbnek tartott más lányokat. Főleg idősebb lányokat, főleg nagyobb mellekkel. Kamaszként, pedig minden szép untatott. A saját arcomat is untam. Szabálytalanabb akartam lenni, szóval kékre festettem a hajam, bő pulcsikban, acélbetétes bakancsban, nagyon darkosan furáskodtam.  Aztán ez a szabálytalanság valahogy kényelmessé vált és a mai napig így látom magam. Nem tartom magam szabályos szépségnek. De mivel szépnek tart, akit én szépnek tartok, tetszem magamnak, ha vele vagyok. Anyám gyerekkoromban azt mondta, ha mosolygok, szép vagyok, ha nem, akkor nem. Én ezt most nem a szám furcsa görbületéhez, vagy valamilyen torz mimikához kötöm, hanem valamilyen belső mosolyhoz. Ami akkor is mosolyoghat, ha szomorú vagyok, vagy félek, vagy dühös vagyok. Azt hiszem ez valamiféle életkedv talán, vagy kíváncsiság.

ZZS: Máshogy bánnak veled az emberek, amikor szépnek érzed magad, mint amikor nem?

KN: Az utca embere, vagy a barátaim?

ZZS: Mindkettő érdekes.

KN: Szerintem még soha nem gondolkodtam azon, hogy szép vagyok vagy sem, ha a barátaimmal vagyok. Ez egyszerűen lényegtelen olyankor. Az utca embere, az már más. Például a szemkontaktus érdekes dolog: mikor először jártam Pesten, nem értettem, hogy miért nem néznek az emberek egymás szemébe. Ennyire közönyösek? Vagy ez illetlenség? Vagy milyen veszéllyel járhat ez szerintük?

ZZS: És kiderült?

KN: Igen, és én is megtanultam elkerülni a tekinteteket. Mert ha hosszabban egy random ember szemébe nézek az utcán, az magával hoz egy sor zavarba ejtő eseményt. Nem önmagában egy gesztus, hanem invitálás. Ezt nehéz volt megszokni, mert nagyon szeretem az embereket nézni. Amikor még jobban féltem ezektől a helyzetektől, csak a járdát néztem, vagy az emberek – elsősorban férfiak –  feje mellé, a távolba. Vagy kamu telefonkeresésbe kezdtem.

ZZS:Nagy váltás volt feljönni Pestre?

KN: Az volt az egyik legnagyobb váltás az életemben!

ZZS:18 voltál, ugye?

KN: 18 igen. Ja, bocs, 19! Nyilván a kor is meghatározó ebből a szempontból… Ekkor már nőt jelentesz, még akkor is ha magadat még csak lányként tudod értelmezni.

ZZS: De kronológiailag úgy volt, hogy: Székesfehérvár- Kaposvár- Pest, igaz?

KN: Igen. De a fehérvári Niké és a kaposvári Niké még jobban hasonlítottak egymásra.

ZZS:Mégis két Niké voltak?

KN: Igen. A fehérvári Niké az anyukájával élt, a gyerekkori szobájában és ismerte a város minden padját, a panelfalak repedezéseit, a szemközti fát, abban a három baglyot, szóval ismerte magát abban a közegben. A kaposvári Niké még nem ismerte magát, se a várost, se az egyetemet, se ezt a színházas univerzumot.

ZZS: Akkor a kaposvári Niké kicsit riadtabb volt?

KN: Zártabb.

ZZS: Nem is barátkozott annyira?

KN: Próbált. És ért is el sikereket. De még nagyon nagy magányra, egyedüllétre is szüksége volt. Mindig el kellett vonulnia, hogy valahogy feldolgozza azt a végtelen dolgot, ami egy nap alatt megtörtént vele.

ZZS: Ez úgy hangzik, mintha a fehérvári Niké nagyon zárt világban élt volna. Kicsit mint a Doboz című darabban, amit Tési Dórával közösen írtatok.

KN: Igen! Zárt világ, ami sok üres teret ad a fikciónak, rengeteg időt a fantáziának. Aztán Kaposvártól kezdve ezeket a légüres tereket, szüneteket folyamatosan betölötte valami nagyon ingergazdag esemény. Kevesebb lett a csend, és a tevékeny lustaság.

ZZS: És Fehérváron – már elnézést, hogy visszafelé haladok az időben, de talán így fogom legkönnyebben megérteni, mihez képest volt Pest akkora váltás: szóval amikor még voltak ezek a nagy terek a fantáziádnak, azokat hogyan képzeljem el, mivel töltötted ki?

KN: Mivel a legtöbb dolog nem volt, amit kitaláltam, ezért ezeket létre kellett hozni. Szóval a fehérvári barátaimmal és/vagy szerelmekkel teremtettük. Csináltunk zenekart, improvizációs zenés esteket, koncerteket, filmeket, előadásokat, plakátokat, festményeket, társulatot. Mezítláb tollasoztunk a főtéren, szóval olyan furcsa dolgokat próbáltunk ki, amiket nem is láttunk nagyon mástól, vagy nem úgy, vagy nem annyira. Az első pesti sokk után ezt elképzelhetetlennek tartottam. Hiszen itt már minden van! Azt gondoltam, hogy nem hiányzik innen semmi! Már mindent kitaláltak és megvalósítottak! És ha még nem, akkor is túl nagy a zaj, hogy észrevegyenek, túl nagy a tömeg, hogy fenn maradj.

ZZS: Az a benyomásom, mintha Fehérváron valamennyire falkavezér státuszod lett volna, aztán minden költözésnél egyre kisebbnek érezted volna magad.

KN: Falka volt. Ez biztos. Hol vezér voltam, hol tag. Az első saját zenei felállást én szerveztem. De gyerekként a  legfontosabb felnőtt barátom, Dzsoni vett be zenélésekkor. A tollasozás közös megegyezéssel született szerelemtől vezérelve. Most, hogy visszapörgetem azt az időszakot, az egyik legmeghatározóbb élményem, amiből inspirálódtam/tunk az a szentendrei nehéz zenei és performansz fesztivál volt.  12 éves koromtól 18 éves koromig minden évben ott voltam, a családommal. Szinte minden az ott tapasztalt alkotói életfilozófiai szabadságból született.

ZZS: Szóval volt egy átlátható világ, amiben volt tere a kreativitásodnak, és értetted, hogy mi a szerepedaztán egy olyanba csöppentél, ahol elveszettnek érezted magad.

KN: Igen.

ZZS: Most nem látlak elveszettnek...

KN: Most éppen egy átláthatóbb világot rendeztem be magamnak, amiben megvan a folyamatos változás lehetősége, és valahogy úgy ad biztonságot, hogy nem tesz rabbá. Ez egy sokkal kisebb univerzum, mint amikor ideköltöztem. Úgy értem, az a kisebb, ami igazán fontos. Talán ebben leegyszerűsítve leképezhető az itt töltött tízen év változása: hogy egy kisebb világtól függök. Nem akarok megfelelni annak a hatalmas ismeretlen és arctalan közegnek, nem függök a szeretetétől olyan rengeteg embernek és nem hat rám annak a hatalmas rendszernek az összes szabálya. Sok-sok mindentől függetlenedtem. És érdekes, hogy most ennek a világnak, amiben élek hasonlít a mérete és formája ahhoz, ahogy a fehérvári Niké élt. Persze felnőtt verzióban.

ZZS: Sok ember szeretetétől függtél?

KN: Volt, hogy mindenkiétől, vagy legalábbis az érzés ilyen volt, hogy mindenkié kell ahhoz, hogy életben maradjak.

ZZS: Szerintem sokan egész életükben ezt érzik.

KN: Ez önmagában segítség volt. Hogy rengetegen vannak így. Ami azt jelenti, hogy ők éppen azzal vannak elfoglalva, hogy szeressék őket, nem azzal, hogy engem visszaigazoljanak. Nem vagyok más emberek életében ennyire fontos. Ezt baromi felszabadító tudatosítani. A legtöbb ember nem is figyel! Ez csodálatos könnyebbség! Nyilván az egy teljesen másik kockázati forma, ha számomra fontos valaki. Az már tényleg egy nagyon félelmetes dolog, hogy ha egy ilyen ember nem figyel rám. Veszélyes ez a társas emberi mizéria, de nagyon élvezetes is!

ZZS: Emlékszel konkrét élményre, amikor ez leesett? Hogy mindenki saját magán izgul?

KN: Azt például nagyon érdekes volt először megélni, hogy attól, hogy egy nagyon jó próbafolyamaton vagyunk túl, még nem jelenti azt, hogy mostantól mi szövetségesek vagyunk és barátok és miegymás. Érdekes volt először megtapasztalni, hogy a munka fogalma, vagy egy színházi csapatjáték mindenkinek mást és mást jelent. Vagy, amikor valakiről azt gondolom, hogy tök bunkó egy helyzetben és utólag kiderül, hogy csak rettenetesen izgul. Vagy azt hiszem, hogy valakinek valami baja van velem, de kiderül, hogy ő ugyanezt hiszi rólam, és ki tudja, mikor és melyikünk által indult ez a spirál. Rengeteg fikciót vetítünk egymásra és képzelt tulajdonságokkal ruházzuk fel egymást. Igyekszem ezeket a képzelgéseket elhallgattatni, kevesebb időt tölteni a múltban és a jövőben. Izgalmasabb a jelenben. Kevésbé félek, kíváncsibb vagyok, figyelmesebb… 

ZZS: Van ami még most is akadályoz a kommunikációban, még ezek után a megfejtések után is?

KN: Az agresszió például. Nagyon nehezen tudok empatizálni azzal, aki bántóan kommunikál. Ilyenkor gyorsan egy sértett kamasszá regresszálok és érzelemtől túlfűtötten védekezek.

ZZS: Valahogy olyan nehéz elképzelni, hogy ki és miért agresszív veled. Lehet, hogy naivitás de, mindig úgy képzeltem, hogy mindenki örül, vagy megtiszteltetve érzi magát, ha szóbaáll vele egy szőke, kékszemű lány. Ezért is kérdeztem az elején, hogy milyen szép lányként élni. Szerintem sokan hisznek olyan butaságokat, mint én, hogy ha egyszer átlépnénk ezen a szépség-korláton, megszűnne az emberekben irántunk az agresszió, és mindenhol elfogadásra lelnénk. Végülis ezt várjuk attól, hogy dolgozunk a külsőnkön.

KN: Lehet hogy azért, mert az életem nagyobbik részében nem tartottam magam annak, vagy nem értettem, vagy pedig nem érdekelt az esztétikumom, nem került be az ezzel való hatás a fő eszköztáramba. Lehet, hogyha az egyezményes szépség bélyeget lemoshatatlanul a homlokomra nyomták volna csecsemőként, akkor ebben a tudatban növök fel és sebezhetetlenné válok, de ez BORZALMASAN és unalmasan hangzik! És akkor még nem is említettük a szőke kék szeműség evolúcióját, ahogy az angyalkától a babáig, a naivától a buta p*csáig terjedő skálán címkéznek.  Amikor a gimnáziumi viccekre évekig az volt a válaszom, hogy “ez eredetileg ilyen”, mit csináljak? Szerintem az emberek az életük nagyobb részében azzal vannak elfoglalva, hogy másmilyenek legyenek:  göndörebbek, magasabbak, vékonyabbak, izmosabbak, alacsonyabbak, nagyobbak. A szépek meg még szebbek, vagy örökké még szebbek.  Nagyon kijózanító néha ráébredni arra, hogy ez mennyi felesleges idő és energia, MINDIG kicsit másmilyennek lenni mint amilyenek éppen vagyunk. Nem is jut idő megtalálni azokat a dolgokat, amik tényleg boldoggá és széppé tesznek minket.

ZZS: Ez a kapu a szép emberek világába ez akkor: nincs.

KN: (nevet)

Szerző: Znajkay Zsófia