In memoriam Göndör Bertalan
Jövőre 75 éve, hogy Göndör Bertalan elhunyt. Számára emlékkiállítást legutóbb 1962-ben rendeztek.
Különös és kegyetlen dolog, hogy kortársainknak utókora lettünk. Bálint György, József Attila, Radnóti Miklós, valamint Ámos Imre, Goldmann György vagy Kondor György kortársaink voltak, többségükben fiatalabbak is, de „oly korban éltek”, amely az emberi érték szervezett pusztításával tűnik ki századunkban. Az utókor szerepe nem kevesebb, mint valami módon lezárni a töredékben maradt életművet, az „eklogák”-ból egészet kerekíteni. Az irodalomban a teljes kiadások, a képzőművészetben az emlékkiállítások feladata egy-egy oeuvre-t összefoglalóan az emberek elé állítani.
Hogy végső soron miért maradtak torzók ezek az életművek, arra — s még sok gyötrő kérdésre — választ ad az a rettenetes másfél évtized (1930—1945), amikor a búzát tengerbe öntötték, mialatt milliók éheztek, amikor máglyatűz lobbant könyv és kép alatt, pedig milliók nem tanulhatták meg az ábc-t sem, s amikor végül a szervezett hatalmi téboly, a fasizmus felfalta Európa legjobbjait.
A mi veszteségünk, magyaroké, még talán nincs is igazán, ha csak statisztikailag nem, számbavéve. De nagyjából minden szakma tudja, hogy mennyivel volna messzebb világító, nagyobb hatású, ha ki nem oltják emelkedő csillagfényeit. Mert különböző fényerővel, de mindenképpen a magyar kultúrát s annak is haladását szolgálták, gazdagították azok a mártírművészek, akiknek kiállításokon és kiadványokban emléket állítunk.
Göndör Bertalan 1908-ban született, tehát ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely kisgyermekként élte át az első világháború nélkülözéseit s középiskolás éveire a fehér terror nyomta rá bélyegét. Az Iparművészeti Főiskolán, ahol Helbing tanár növendéke volt, a darutollat gumibottal felcserélt fajvédők inzultálták. De mert önérzetes volt és visszaütött, a túlerő félholtra verte. Mikor felgyógyult súlyos sebeiből, keserű tapasztalatokkal gazdagon elhagyta az országot. Bécsben munkásként elhelyezkedett, mert míves két keze gyermekkora óta az anyagot szelídítette. Fém, fa, elefántcsont már akkor engedelmeskedett neki, amikor úgyszólván még rajzolni sem tudott. De a rajzolás maga családi örökség volt, kezdve az anyai nagyapán, a jóhírű Berthold Fried litográfuson, folytatódott művészünk fivérénél Göndör Imre grafikusnál, a berlini Ullstein lapok híres rajzolójánál. A tehetség, mint búvó patak folydogál nemzedékeken át, hol felszínre jut, hol rejtőzik, majd ismét kibukkan. A Göndör családban elágazott, de mégis jó sodrású lett. A sikeres művész az idősebb fivér volt, aki korán elszakadt a családtól s akit a gyermeknek ámuló szeretettel vett körül. A sokkal tehetségesebb fiú unta az iskolát, jajjal-bajjal érettségizett s közben már a Podolini—Volkmann-féle esti festőiskolába járt, azonkívül minden kis zsebpénzén szerszámokat vett, amelyekkel fúrt-faragott, javított, szerkesztett állandóan. A mesterségekhez való vonzódása, ügyes keze sokszor átsegítette élete nehéz szakaszain. Amikor 1927-ben elhagyni kényszerült a hazát, Bécsben egy villanyszerelő műhelyben már megélhetést talált, mert ahhoz épp úgy értett, mint a lakatossághoz, a műszaki rajzhoz, vagy a lámpakészítéshez. Ezalatt a Kunstgewerbeschule-ba járt, s ezidőből származó krétarajzain beszámol a műhelyről, amelyben s a szerszámokról, amelyekkel dolgozott.
A seb, amelyet itthon kapott s eredendően szilárd etikus alkata láttatta meg vele a város perifériáin élőket, a munkanélkülieket, elhagyott öregeket, betörőket, utcalányokat. Ez fordította Villon felé, ez késztette Wilde Reading-i balladájának linoleum metszetű sorozatát létrehozni.
Művésszé érlelődése Bécsben ment végbe, — dehogyis végbe, hiszen tulajdonképpen csak elindult s valójában teli tarisznyával ment el. Ám az induláshoz is — a rövid pesti iskolázástól eltekintve —, a tényleges alkotómunkához is a menedéket adó nagyvárosban jutott. Első sorozatterve, az ABC nagy gyerekek számára, 1929-ben készült. Az élet minden eltorzulására volt egy strófája és egy rajza. Ezek még naivak és görcsösek, a versek bicegnek, de a bennük rejlő fájdalmasan pesszimista filozófia megrendítő egy húszéves, induló művész tollából. Minden betűben az emberi dráma sokaságából, valóságosan vagy átvitten fogalmazva egy-egy rész foglaltatik. A T betűben:
„Templom. Tömjén. Arany
cirádák. Tarka mozaik.
Gazdag árkád. Csavart
szentek őrzik a termet.
(Pőrén csügg az isteni gyermek.)
Kiút nincs, tanulsága ha van, csak annyi hogy az ember kínosan lemorzsolja az életét.
Legjobb esetben tisztítótűzben égünk s erről ezt írja és rajzolja:
„Purgatórium. Az élet minden
szennyet fehérre éget,
megmagyaráz, kimos, felőröl.
(A gyerekünk kezdi előlről.)
A harmincas évek elején — a világválság idején — közelebb került a valósághoz és az utcán rajzolta megrendítő kis figuráit (Ohne Arbeit 1931, Altersfürsorge 1932) a padonalvókat, a szemétládában guberálókat s a csüggedt májusi felvonulókat. A zsákutca balladái (1931—32) ezeknek az utcán készült rajzoknak nyomán állt össze linóleummetszet sorozattá. A külváros — a külvárosi és — nem olyan társadalmi tudattal — s főleg nem szocialista perspektívával — jelentkezik munkáiban, mint legtöbb kortársánál, de a kritikai és a humanista együttérzés jellemző vonása. Az együttérzés azonban nem szánalmat jelent, de éppen cselekvést, amikor művészetében egy rosszul berendezett társadalom áldozatait emeli ki, mutatja fel bírálóan és tanulságul. A „csatorna” embereit nem ítéli el, mert tudja, hogy sorsuk okozat, következmény s a szemforgató társadalmi erkölcsöt leleplezi az utcán kántáló üdvhadsereg tragikomikus figuráiban. Kenyér helyett üdvösség, vagy munka helyett egy tányér ingyen leves — ez oldotta volna meg a gazdasági válságot? A megoldást a művész sem ismerte, különben nem nevezte volna külvárosi ciklusát A zsákutcaballadájának. Ám tanúja lehetett 1934-ben, hogy azt Ausztria rossz úton kereste s a munkásságra lövetett, ahelyett, hogy kezükbe adta volna a fegyvert a fasizmus ellen. Ennek a fordulatnak alig van nyoma művészetében, de ebből az évből való egy megkezdett ciklusa, Iniciálék Villon balladákhoz, amelyben a verseket bizonyos fokig aktualizálva illusztrálta, de mégsem utalt az adott jelenre. Egy szép önarcképe is ekkor datált, s ettől kezdve (1935—36), sok szép krétarajzot készített közvetlen környezetéről, a szobája, a kilátás a háztetőkre, de főleg a műhely, ahol dolgozott, gépeivel és szerszámaival s az emberek, akik azokkal dolgoztak, adják az új témát.
Rajzstílusa akkor még darabos és árnyalatlan, mint az autodidaktáké — Göndör Bertalan nagyjából annak minősíthető — általában. A fekete préselt szén vagy kréta, amivel dolgozott, kormos súlyossá tette rajzait. Önarcképein finomodik látása és formálása és kis rézkarcain eléri a vonal és tónus nüanszokat. Anyanyelve azonban a linóleum fekete-fehér foltritmusa. A Readingi fegyház balladája sorozat utolsó lapja. Az elítélt (önarckép) egyike a leggazdagabb kifejezésű emberi arcnak ebben a technikában. A Dante illusztrációk 1936-tól foglalkoztatják és stílusukban eléggé különbözők — hol archaizálok, hol expresszionisztikusak, néhol Masereel-re utalnak — de a Dante fej maga, alulról világított formáival s a szemek különleges kifejezésével, — sokat látott és messzenéző szemek — legjobb lapjai közül való. Mindig, mindenben a groteszket és örömtelent látta s még a szeretett asszony arcán is riadalom tükröződik, tágranyílt szeme előtt mintha szakadék nyílna.
Kereste a törvényt s mert való világában egyre inkább a farkasok — mit farkasok, a körmönfont és előre megfontolt emberi gonoszság — törvénye érvényesült, a bibliában kereste, illetve onnan vette a példázatot. Akutalizálta Mózes törvényeit oly módon, hogy az ótestamentumi szöveget idézve: — „Elindula, kezében a bizonyság két táblája”, a törvényhozót emberfelettire nagyítva felhőkarcolók között jeleníti meg. Még inkább a korba helyezi a tízparancsolat egyikét, átformálva a szöveget is: „Ne csinálj magadnak öntött isteneket” s ábrázol egy hatalmas, vicsorgó fogaskerekű gépet, mely előtt a kis emberkék félve topognak. (A kortárs József Attila tudta, hogy „... ő csak ahhoz húz, ki neki enni maga adott.”) Göndör Bertalan kínlódott a fasizálódó kapitalizmusban, de az embertelenség okát nem a termelési módnak tulajdonította, hanem — a korai gépesítés riadalma nyomán — a gépnek, amely modern szörnyként felfalja az embert.
Az Anschluss után, 1938-ban hazatért bécsi származású feleségével és főleg alkalmazott grafikával foglalkozott. Szép kiadványok jelentek meg illusztrációival, ex libriseket metszett és sok más apró grafikát készített. Figyelemre méltó a negyvenes években készült néhány újévi lapja, melyeken a háború fenyegetése elől művészete mögé bástyázva rajzolja önmagát. Semmi nem védhette meg. Az utolsó évből, amikor még egyáltalán rajzolhatott, két nagyon finom ceruzarajz — Noé bárkája, az özönhalálból való menekülés jelképéül s a Bábel tornya, a kölcsönös megértés lehetetlenségének példázata — származik, valamint két határtalanul gyengéd rajz, egy vörös krétával rajzolt nemes mák és az Óbudai téglagyár befejezetlen, rálátásos képe. „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám...” írta a sorstárs költő Radnóti Miklós. Nem tudhatjuk, de sejthetjük, mit érzett a művész, mikor a kedves hazai tájék egy darabját finom vonalakkal megrajzolta s alákaligrafálta gondosan: „Göndör, Testvérhegy 1943”. Hogy búcsú volt-e, vagy bizodalom s hogy a természet egy-egy kis darabjának, egy virágnak vagy tájnak hűséges ábrája miféle oldása lett a régtől ismert s végül fullasztóvá fokozott szorongásnak? Minderről már csak a művek vallanak, egy vérbeli grafikusnak fekete-fehérbe sűrített világa. A színekkel nem is sokat kísérletezett, egy kis pasztell képét ismerjük — csak próbálkozás volt — és egy kétalakos, remekül komponált rajzon átfuttatott két-három sárga aquarellszínt. Valahogy tudta mire képes, meddig uralkodik eszközein és nem kergetett délibábot, de tudta azt is, hogy a képzőművészetnek mi a társadalmi szerepe s felmutatta intésül és figyelmeztetésül mindazt, ami ellen küzdeni a saját fegyvereivel erkölcsi kötelességet vállalt. Megértette, hogy rajzai hozzászólások a világ dolgához s az élet számtalan alkalmat nyújtott a hozzászólásra. Ma ezt úgy nevezzük: a művészet tudatformáló szerepe. S mert oly sok volt a hozzászólni való, verselt, mivel a rímbe és ritmusba fogott képekben is jól kifejezte magát. Szobrász vagyok kezdetű versében ezt írta grafikus voltáról: „Kinek a térből oly kevés jutott, Az a masszából csak vonalra futott, szegényen. A nagy műből csak csöpp vázlat terem. Hiába érzi tenyerem a tömeget. Szobrász vagyok. Kísértenek az árnyak és fények. És a céda körülmények megcibálnak.” Hogy szobrásznak tartotta magát, nem volt nagyralátás, hiszen az anyaggal barátkozott, azt idomította, azt érezte tenyerében és ujjhegyeiben. Emberábrázolásának plaszticitása gyakran szobrászi, téri gondolkodásra vall. S talán azért sem törődött a színekkel, mert a formák — gépek, háztetők, vaskosan modellált alakok — érdekelték. Ezt az érdeklődését és hajlamát csak a hajlítgatott és kalapált fémek, az engedelmes drótra feszíthető pergamenburák, a fából, csontból kifaragható apróságok munkálásában élhette ki. S mert torzó maradt életműve, mert a mindennapi kenyérgond a művészi gyakorlatot is korlátok közé szorította: torzó maradt filozófiája is. Felismerte a társadalom bűnösen egyoldalú — a gazdagokat gazdagító s a szegényeket szegényítő — berendezését, de nem találta valódi okát s így nem is tudott aktivizáló következtetéseket levonni. De eljutott odáig, hogy tiltakozott a fennálló rend ellen és ez mind rajzain, mind a metszetekben és az illusztrálásra váró irodalom megválasztásában jelentkezik, kifejeződik. Passzív rezisztenciánál jóval több ez s hogy mennyire, azt csak ma értjük. Ha tovább élhetett volna, biztosan eljut a végső indítékok felismeréséig és akkor már küzdhetett volna nem csupán valamely sors ellen, hanem a biztos jóért, a szocializmusért. Erre sajnos nem nyílt alkalom mert 1945. márciusában Mauthausen környékén sokmilliomod magával a fasizmus áldozataként jeltelen sírba hullt. Az oeuvre torzó maradt, a nagy művet pótolja a töredékek összhangja s ez vallomás a korról, amelyben született, de fel nem nőhetett.
Oelmacher Anna
(Megjelent: Magyar Nemzeti Galéria, Göndör Bertalan emlékkiállítása. Budapest, 1962.)
A síncsiszolók. 1934.
További munkái elérhetőek a feltöltött fájlokban vagy a Leo Baeck Institute oldalán :