Gut Feeling & Software Grammar

November 10-ig volt látható az ankarai CerModernben a Gut Feeling & Software Grammar című csoportos kiállításunk, melynek kurátora Rieder Gábor. 

 A tárlat a kortárs képzőművészeti alkotások formaképzésének belső logikáját vizsgálja. A középpontban a különféle látványépítési metódusok elemzése áll, a fiatal magyar alkotók körében megfigyelhető kétféle markáns irány kiemelésével. Ösztönös formaképzés és digitális layerek. Belülről fakadó organikus képzetek és rajzszofveres gépi logika. A fiatal magyar művészek alkotásaiból rendezett kiállítás a kurrens látványteremtési eljárások kettős természetét elemzi, egymással szembe állítva az ösztönvilágot és a szofvergrammatikát. A 20. századi modernizmus egyik alapvető törekvése szakított az arisztotelészi mimézissel és a valóságábrázolás többszázéves hagyományával, hogy a művészi pszichéből kisarjadó belső formateremtést valósíthassa meg. Ezt képviselték a szürrealisták, és a konkretista művészet szószólói is. Az alkotó isteni gesztussal – ex nihilo – teremti a belőle kisarjadó formákat. Ahogy Hans Arp megjegyezte korai absztrakt munkáiról: „tiszta és független valóságok, jelentés és értelmi koncepció nélkül”. A belülről fakadó formák modernista hagyományforrása – a posztkonceptualitás korszakát követve – újra felbuzgott az elmúlt évtized kortárs képzőművészeti termésében. Az alkotók szavakkal nehezen megragadható, szürrealisztikus formarendeket teremtenek vagy a természeti analógiák mentén dolgoznak. A képalkotás kívül került a racionalitás birodalmán, megtelt ösztönösséggel és spontaneitással. A művészek nem törődnek a jelenkori digitalitás hi-tech logikájával, hanem visszatérnek az archaikus létformák szabad mezejére. Ismeretlenül is ismerős praxisok különálló birodalmait hozzák létre. Csató József  amőbákból teremt burjánzó biomorf lényeket félabsztrakt – akár Arpot idéző – vásznain, Balázs Nikolett feminim fantázia-installációkat barkácsol talált háztáji anyagokból, Dóra Ádám a városi látvány alapegységeit írja át könnyed, utánozhatatlanul lezser foltgesztussá, Szőke Gáspár new wave-es farkasfogakra festett szőnyegmintákat ereszt szabadon képzeletéből, Kis Róka Csaba pedig bizarr organikus alieneket lebegtet a zebramintás téridő súlytalan birodalmában. Ugyanakkor Fábián Erika – menekülve a pszichés nyomás alól – momomániás megszállottsággal pöttyözi tele pasztelles testszínekkel fennséges képeit, a Szlovákiában született Koszorús Rita Kurt Schwitters spontán dadaista kollázselvét idézi meg absztrakt felületein, a mexikói-amerikai gyökerű Anthony Vasquez a fűrészgép barbár spontaneitására bízza magát, az erdei magányba visszavonuló Bernáth Dániel pedig az erezet mentén hasított feszítőlécekre húzza fel a monokróm formázottvászon-darabokból álló képtábláit. Ez a kilenc fiatal magyar képzőművész az ösztönvilágból táplálkozó alkotói eljárások kilenc lehetséges útját képviseli. Megközelítési módjuk az archaikusból merítő 20. század közepi modernitás kortárs újraértelmezése. Alessandro Baricco 2018-as A Játék című könyvében azt feltételezte, hogy a gamerek által feltalált „ember-nyomógomb-képernyő” hármas egy új, digitális DNS-ű civilizációt teremtett. Ahogy Bariccónál a csocsóasztalt felváltotta a videójáték, úgy foglalta el a műtermekben a modellrajzolás és a formaépítés helyét a digitális rajzszoftver. A reneszánsz óta a képzőművészet – hagyományos módon – a szerkezet és testtömeg kettősére épül. Ez a binaritást ismétlődik mindenhol. A kompozíciós vázlatrajzhoz tartozott a pigmentmasszát ecsetvonásokba rendező festékmatéria, a titkos boncolásokon felfedezett csontvázhoz az izmok és szövetek testisége, a perspektivikus absztrakt vonalhálóhoz a térré váló háromdimenziós képiség. A képernyő síkjára vetített digitális képfájlok viszont új nézőpontot hoztak magukkal. A rajzszofverek – az 1994-es Photoshop 3.0 óta – layerekre bontják a szerkesztendő látványt, az alkotó pedig külön rétegenként szerkeszti a síkokat, majd összepréseli őket. Miután az Y generációs fiatal képzőművészek nemzedéke szakavatott szinten használja a grafikai szoftvereket, ez a hétköznapi gyakorlat megjelenik a festményeik világában is. A művészek számítógép segítségével tervezik meg alkotásaikat, rendszerint a plottervágó gép matricás stenciljeivel víve át a layereket a kép felületére. Alkotási metódusukat, direkt vagy önkéntelenül, áthatja az előre eltervezett, mechanisztikus, rétegező logika, háttérbe szorítva a kéz és a psziché kitűntetett szerepét. Batykó Róbert a saját maga által tervezett festőgépével kaparja el – és szellemképesen duplikálja – a számítógépen tervezett, vásznon kivitelezett festékmasszát, Nemes Márton iparilag gyárttatott elemekből és spontán gesztusfröccsökből építi fel vibrálóan technós képi világát, Szinyova Gergő pedig a régi plakátnyomatok kopottas mintázatát imitálja félabsztrakt, élénk színű, vagány vásznain. A szobrász Szabó Menyhért a klasszikus emberi arcot nyúzza meg, lehulló maszként torzítva el az univerzális portrékat, Kóródi Zsuzsanna a pixeleket tölti fel és rendezi almappákba prizmaszerű üvegreliefjein, Horváth Lóczi Judit a komputer művészet magyar előfutára, Vera Molnár előtt hódol, Gáspár György pedig a magyar üvegművészet síküveges hagyományát értelmezi újra áttetsző, szerkezeti rajzaival. Mindeközben Felsmann István (István Felsmann) a lefűrészelt-átfestett LEGO kockákból alakítja ki pszeudó-konstruktív formanyelvét, Góth Martin a régi videójátékok esztétikáját viszi át a négyzetrácsok szórakoztató hálójára, Varga Ádám – festőrobottá alakítva magát – a CMYK kódrendszer összes lehetséges színsávját húzza egymás alá, Fridvalszki Márk akriltranszferrel nyomott képein retró-futurista lemezborítókká mixeli össze a talált Mid-Century motívumokat, Melkovics Tamás pedig 3D-s szofverrel tervezett, variabilitást és bővíthetőséget ígérő szobraival teremti meg a plasztikái hálózatelmélet nyitott szisztémáját. Ez a tizenhárom alkotó mutatja meg a layerekre épülő új esztétikai modernitás különféle módozatait a magyar képzőművészet fiatal nemzedékében. Ők képviselik az ösztönvilág mellett a szofvergrammatika lehetséges irányait.