„Hét évvel az ’56-os események után lassan enyhül a bilincsek szorítása, mintha mozdulnának, távolodnának a falak”

A Nemzeti Színház – ideiglenesen az Ódry Színpadon működő –kamaraszínházában bemutatott Életem, Zsóka! az értelmiség felelősségének kérdését vetette fel. (Szakonyi Károly első drámája számos kortárs alkotással rokonítható. Ugyancsak az 1960-as évek elején született Csurka István Ki lesz a bálanya? című drámája, ám az első színházi bemutatóra 1969-ig kellett várni.) A Szakonyi-darab 1963-as ősbemutatója körüli betiltás-kísérletről az író 2016-ban közreadott Függöny fel!... című színházi visszaemlékezéseiben részletesen ír: Major Tamás nyomásgyakorlásáról, hogy írja át a befejezést, mert „minisztériumi főtisztviselő, egy funkci nem lehet öngyilkos!” A rendkívül sikeres, komoly szakmai visszhangot kiváltó indulást követően az 1968-ban a Madách Színházban bemutatott Ördöghegy visszafogottabb tetszést aratott. Ruttkai Ottó, a Madách akkori direktora úgy vélekedett, hogy „ha a színház előtt a járdán nyilakkal jelölné, hogy erre jöjjenek, mert itt egy új magyar darab megy, akkor sem figyelne fel rá a kutya sem”[1] A dráma az 1956 utáni kiábrándultság és útkeresés lenyomata: sem a kivonulás, sem pedig az élet látszólag felhőtlen, hedonista élvezete nem vezet célra. 1970-ben mutatták be a szerző azóta is legtöbbet játszott darabját, az Adáshibát, amely – az európai és ázsiai premierekkel együtt – több mint száz bemutatót élt meg. „…csalóka darab. Nevettető ajánlatának rendre beugranak a színházak. S csak Zsámbéki Gábor miskolci Adáshibája hozta elő illő komolysággal: nem a túlzott tévézés ragályáról van itt szó, hanem a puncstortába ragadt perspektívátlanságról, a harácsoló nincstelenségről, az elembertelenedett kiürültségről.”[2] Az 1973-ban Miskolcon bemutatott Hongkongi paróka a konszolidáció hozta „kivagyiság”, a polgári életforma hamis illúziójának komédiája. Kutatásom elmúlt hónapjaiban az ezekről az előadásokról közreadott kritikákat, elemző írásokat gyűjtöttem össze, összegeztem.