In memoriam Tolnay Klári

Tolnay Rozália néven született 1914. július 17-én, Budapesten. Gyermekéveit Nógrád vármegyei Mohorán töltötte. Nagybátyja meghívására került Budapestre, ahol páratlan gyorsasággal vált az egyik legünnepeltebb színművésszé. Kimagasló életpályája 1934-től 1998-ig 64 évet ölelt fel. Első kimagasló sikerét a Vígszínházban, 1938-ban érte el Jacques Deval vígjátékában, a Francia szobalányban, majd 1998-ban a Társasjáték New Yorkban című Andrew Bergman-darabbal búcsúzott a színpadtól. 1934 és 1945 között a Vígszínház társulatának tagja, majd a háborút követően rövid ideig társigazgatója is volt. 1946-1948 között a Művész Színházban, 1949-től pedig a Madách Színházban játszott.

"Emlékét tovább őrzi a 24 éve megnyílt Tolnay Klári Emlékház Mohorán, amelynek tárlata a színészművésznő első kiscipőjétől az utolsóig, életútját bemutató fényképekből, személyes használati tárgyakból, családi ereklyékből, nagy sikert aratott színházi előadások kosztümjeiből áll. A kiállított színpadi ruhák között láthatóak híres jelmezei: a palóc Katyi ruha, amelyben szülőföldje dalait énekelte, a Vágy villamosából Blanche pongyolája, Nóra és Maud kosztümjei.

Az emlékházban lelt otthonra a művésznő életében oly nagy szerepet betöltő 135 éves családi zongorája is. A zongora, amely száz év alatt gyakorlatilag beutazta az országot.

A Tolnay család bécsi mesterek által készített, Vinzenz Oeser zongoráját a Művésznő nagyapja, Tolnay Gedeon vásárolta a mohorai kúriájukba. "A zongora- tűzön-vízen-háborún át mindig megérkezett." - vallja önéletrajzi regényében Tolnay Klári - "Mohora, Debrecen, Szeged, Pest, Buda, majd a Balaton melletti présház, ismét Buda és megint Pest."

A zene és irodalom már Tolnay Klári gyermekkorában meghatározó szerepet töltött be.

"Ami családi életünket illeti: szüleim harmonikus, szép, szerelmes életet éltek, s ez bátyámnak is, nekem is nyugodt otthont, kiegyensúlyozott gyermekkort adott. S e nyugalomnak mintegy keretéül, hátteréül szolgált a zene és az irodalom. Ki-ki más hangszeren játszott, így olykor szinte kamaraesteket tudtunk rendezni. Téli estéken a nők varrtak, nekem kézimunkáznom kellett, bátyuskán valami kirakóst játszott, s apám közben felolvasta a Toldit meg a János vitézt. Mindkettőt elejétől a végéig, akár egy-egy regényt. S mi, gyerekek, alig vártuk már az izgalmas folytatást. Nem túl híres a versmemóriám, de ezek mind visszacsengenek gyermekkoromból." - ekképp emlékezett meg Tolnay Klári a gyermekkorának családi harmóniájáról Nádor Tamás: Múzsák és mesterek című könyvében.

Párkány László Egyes szám első személyben című életrajzi könyvében így emlékezik vissza a mohorai estekre:

"Apám és bátyuskán hegedült, anyám és én zongoráztunk, énekeltünk. A nyolcszobás kúria ebédlője volt a "koncertterem". Mari, a mindenes éppen hogy eltakarította a vacsoraedényeket, minden este kamarazenekarrá szerveződtünk. Anyánk (koncertmester, zongorista és énekes) hetekre előre elkészítette a házi muzsikálás műsorát. Kvartettünkben az volt a gyönyörűen szabálytalan, hogy minden művet mohorai hangszereinkre alkalmaztunk, rengeteget rögtönöztünk. Gyermekkorom fantasztikusan szép és harmonikus pillanatai voltak ezek."

1931-ben a Tolnay család Mohoráról Debrecenbe költözött és velük a meghitt estek emlékét őrző hangszer is. Tolnay Rózsika Debrecenben Hoór Tempis Erzsébet énekművész tanítványa volt, aki ének és zongoratudását pallérozta.

Itt, Debrecenben, éppen a zongorajátékára figyeltek fel először.

"Bókay János - a mára méltatlanul elfeledett szellemes, könnyed stílusú író - felesége unokatestvérem volt. Nos, az író és Lányi Viktor lerándult hozzánk Debrecenbe. Zongoráztunk nekik, ők is zenéltek. Anyámmal - két hangra - előadtunk egy Schubert-dalt. Lányi megfontoltan hallgatott bennünket, majd élénken megszólalt:

- Kár ezért a kislányért itt vidéken. Miért nem külditek föl Pestre?

- Helyben vagyunk! - folytatta Bókay, majd apámra nézett. - Küldjétek fel hozzánk a kislányt. Nálunk van hely. Színházba, koncertre visszük, bálozzon, lásson világot, mielőtt állásba dugjátok."

E kamaramuzsikálás Bókay János íróval és Lányi Viktor zeneszerzővel volt a színi pálya felé vezető első lépcsőfok. Pestre kerülve a Bókay család valóban bevezette a bálok világába, színházba és operába vitték. Az előadásokat áhítattal nézte, lenyűgözte, micsoda ereje van a színháznak, és ettől kezdve álmai megvalósításán munkálkodott. Csakhamar a Hunnia Filmgyár, majd a Vígszínház statisztájaként dolgozott, majd néhány év alatt a legnépszerűbb színművészek közé emelkedett csillaga.

A zongora végigkísérte a Tolnay család életét a '70-es évekig. Költözött Klárika édesanyjával Debrecenből Szegedre, majd Budapesten belül több alkalommal. A háború bombázásai elől egy balatoni présházba szállították, majd ismét Pesten talált otthonra, a művésznő belvárosi lakásán.

"A szép családi életünk szimbólumát csak a hetvenes évek első felében adtam el, kinőtte már a lakásomat, s nem tudtam vele mit kezdeni."

A zongora eladásának valódi oka édesanyja halála. Édesanyja halála után Klári már mindenáron meg akart válni az oly sok gyönyörű és fájdalmas emléket őrző zongorától. Ekkor Müller László neves zongorahangoló ajánlására egy ifjú, tehetséges kislánynak ajándékozta e sorokkal: "szeretettel Tolnay Klári". Az ajánló sorokat a zongora belsejére írta.

Írta: Balla Bence Ferdinánd, a szerző a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíjprogramjának ösztöndíjasa.

A cikk a Tolnay Klári Emlékház weboldalán jelent meg: