Interjúk

Szeretem a személyes beszélgetéseket – örülök, hogy Kárpáthy Zoltán egykori Debureau pantomimegyüttesének (1960-1965) két tagjával még a kijárási korlátozás előtt találkozhattam.

Kárpáthy Mariann rendező, első hivatásos női pantomimesünk, Zoltán volt felesége szeretettel, és őszintén fogadott. Elmondta, személyes okokból nem szereti már a pantomimet, és a nyolcvanas évek közepe óta nemigen foglalkozott ilyetén múltjával, de igyekszik segíteni. Hosszú órákat beszélgettünk, fényképeket, cikkeket nézegettünk, és szép lassan felderengtek benne újra jelenetek képei, társak nevei, helyszínek, történések. Már legelső találkozásunkra meghívta Tóth Sándort, a legkitűnőbb memóriájú régvolt pantomimes társat, aki nemcsak a dátumokra emlékszik, de még arra is, milyen napra estek, és igazán mindenre, de mindenre. Számára az egyik legfontosabb életszakasz volt a Debureau korszak, sok tekintetben az ott tanultakból táplálkozik ma is, pedig messze sodorta az élet a mozgásművészettől; kézműves lakatos lett. Sándor három olyan előadásfényképpel is megajándékozott, amelyeket nagyon rossz minőségben, egy újságcikk fénymásolataként korábban már láttam, de sem a Táncarchívumban, sem digitális adatbázisokban eredetiben nem leltem nyomukra. Mindkettejükkel folyamatos kapcsolatban vagyok azóta is, bármilyen újonnan felmerülő kérdésben bátran kereshetem őket, mindenkor segítségemre vannak a puzzle hiányzó darabkáinak megtalálásában, s a meglévők összeillesztésében.

Mariann találkozásaink során egyre lelkesebb lett; tárgyi emlékeket ugyan nem őriz, de felhívott néhány ismerőst, hátha valakinél lapul ilyesmi. Előkerült így például Kolos István színész-rendezőtől, aki rövid ideig szintén csapattag volt, egy műanyag tokba zárt Sámán Mime jegy, amelyet az előadások után mindig visszaadtak, majd újra megvásárolhattak a nézők. Majd érkeztek Marianntól számomra teljesen ismeretlen fényképek egy a Kárpáthy Zoltán szakmai életrajzból még hiányzó korszakból (1965-1967.); „VargMari”, avagy Maria Varga-Hansen gyűjteményéből, aki tizenhatévesen kipróbálta a pantomimet, majd színésznő lett itt, végül festőművész Arizónában. Később interjút is tudtam vele készíteni – akkor még nem a kijárási korlátozás, hanem a távolság okán két dimenzióban.

Felkerestem azután már kényszerből telefonon Velez Olívia színésznőt, aki a Sámán Mime tagjaként szerepelt a Trójai nők című előadásban a Szegedi Szabadtéri Játékokon, ahol megismerkedett későbbi rendező férjével, Vámos Lászlóval. Őt hosszabban kérdezni egyelőre nem tudtam, nehezen éli meg a jelen időszakot, kérte, hogy néhány hónap múlva keressem újra. Telefonon tudtam viszont interjút készíteni Karsai Jánossal, akit, mint Kárpáthy tanítványt a kezdetekről kérdeztem, mesélt azonban pályájának néhány későbbi fontos állomásáról is.

Végül – és itt Kárpáthy Mariann-nak köszönet ismét a kontaktért -, skype-on beszélgettem Szabó Gáborral, a kitűnő operatőrrel, aki kiskamaszként ugyancsak pantomimesként ízlelgette először a művészetet, akire minden tanítványtársa az egyik legnagyobb tehetségként emlékszik, s aki őszinte tisztelettel mesélte, hogy művésztanárként milyen sokat merített Kárpáthy Zoltán pedagógiai módszertanából.

Rendkívül hasznos találkozások voltak: kérdőjelek pontokká váltak, új kapcsolatokra derült fény, gazdagodott az előadások, jelenetek leírása, precízebbé váltak az időpont meghatározások, gyűltek tárgyi emlékek – sokat gazdagodott Kárpáthy Zoltán munkásságának dokumentációja általuk.