iski Kocsis Tibor - Torso Singularity - egyéni kiállítás- Új Kriterion Galéria, Csikszereda, 2022.06.23. - 2022.07.23.

Összefeszülések alfája és ómegája

iski Kocsis Tibor Torzó szingularitás kiállításához

az Új Kriterion Galériában, Csíkszereda, Petőfi utca 4, 2022. 06. 23. - 07.23.

Vékony Délia írása

iski Kocsis Tibor szereti az olyan kiállítás címeket, amiket valahol és valahogyan biztosan ért mindenki, de valójában első hallásra fogalmunk sincs, hogy mit jelentenek. Mit takarhat vajon az a szóösszetétel, hogy ’Torzó szingularitás’? Az első szó művészettörténeti kontextusban érthető, és a másodikat is hallhattuk már akár a tudomány vagy a technológia területén, na de hogy kerül össze a kettő, és vajon mi köze a művészethez?

iski Kocsis Tibor az ütköztetések nagymestere. Nem csak a történelmit, a régi korok művészetét feszíti folyamatosan össze a kortárs alkotói vezérelvekkel, hanem az emberit és művészit veti egy arénába a tudományossal és a technológiaival. A jelen csíkszeredai kiállításon ez a folyamat a torzó pozícionálásában csúcsosodik ki.

A torzónál klasszikusabb művészeti témát keresve sem találnunk, ugyanakkor talán a legelcsépeltebb jelensége az akadémiai hagyatékon nyugvó képzőművészetnek. A torzóról alkotott rajz visszautal a művész klasszikus, unalomig ismételt stúdiumaihoz. Ezt a fajta művészeti képzést - tehát szobrok másolását, az azokról készült rajzokat, szobrokat - a progresszív nyugat-európai, amerikai képzőművészeti egyetemek ki is vették a képzésükből. A klasszikus, és később pedig a modernista hagyományok követése először a 60-as évek formabontó, rebellis szellemiségével került konfliktusba, és talán az ebből az inspirációból fakadó művészetre reagálva alkotta meg John Baldessari as ’I will not make any more boring art’ (1971) projektjét, aminek a lényege az volt, hogy pont egy – valószínűleg éppen hasonló stúdiumát végző - művésztanoncot felkért, hogy az újonnan nyíló galéria térbe szorgalmasan írja fel egymás alá a falra azt a mondatot, hogy márpedig „Soha többé nem fogok unalmas művészetet létrehozni.”[1]

A közép-európai iskolákban a klasszikus alapokon nyugvó művészeti képzés még mindig él, megmaradt ez a ragaszkodás a hagyomány és a technikai kivitelezés tökéletesen elsajátított alapjaihoz, és sokak szerint ez teszi a közép-európai régió művészetét izgalmassá és különlegessé a nyugati kritikusok vagy gyűjtők számára.[2]

Baldessari 1971-es alkotása óra eltelt egy fél évszázad, és a torzó, illetve a klasszikus gyökerek új helyzetben pozícionálódnak a kortárs művészet színterén. iski Kocsis Tibor elismeri, és teret ad tehát Baldessari kritikájának, de ugyanakkor óriási tisztelettel kezeli az aktot, amit mindeközben egy kortárs jelenséggel, a ’szingularitás’ fogalmával helyez feszültségbe. A szó már önmagában összetett, és több jelentése van: lehet szabálytalanság, különlegesség, de utalhat „egy olyan előre jelzett pontra a civilizáció fejlődésében, melynél a technológiai fejlődés annyira felgyorsul, hogy a jelenkori emberek nem képesek azt teljesen megérteni és megjósolni”, illetve lehet „egy végtelen megjelenése az asztrofizikai modellben, végtelen görbület a téridő kontinuumban.” [3]

iski Kocsis Tibor tőle nem szokatlan módon hozza össze tehát a nagyon régi, nagyon emberi művészeti értékeket egy talán ugyanolyan időtlen, illetve időkön túli, ugyanakkor teljesen kurrens témával, mint a végtelen kérdése, az anyag anyagtalansága, vagy az anyag kilépése saját magából, egészen addig a pontig, amikor minden, amiről azt gondoltuk, hogy valahogyan van, önmagába roskad, eltűnik, vagy követhetetlen lesz.

Ezt támasztja alá az, ahogyan a kiállításon megjelenik a márvány motívuma. A márvány a művészet egyik legnemesebb és leggyakrabban használt anyaga. iski Kocsis viszont még véletlenül sem hagyományos módon használja a márványt, hanem lefényképezi azt, és mintegy absztrakt fotóként, kontemplációs eszközként helyezi a kiállításba a képet (és nem magát az anyagot). A felületek, amiket a fotókon látunk, többmillió év üledékesedésének eredményei, és földtörténeti őseinket hordozzák magukban, képként nézve pedig számos asszociációnak adnak teret. Lehetnek a Föld részleteiről készített fotók az űrből, lehet beazonosíthatatlan absztrakt minta, amely fura térélményt is biztosít, lehet egy érthetetlen térkép, illetve áramló, változó anyag, amelyet a fotó pillanatnyilag kimerevít. Ez a sokféle asszociáció csodálatos, mondhatni fenséges feszültségben van azzal, hogy mindeközben tudjuk azt, hogy csupán egy darab márvány szeletéről készített fotót nézünk éppen. Tehát az ókori görög szobrászok kedvenc anyaga jóval több, mint művészeti eszköz, túlmutat ezen a funkcióján, és olyan óriási, fenséges evidenciaként jelenik meg, amitől az anyag konceptualizálása önmagába roskad, elveszti jelentését, szingularitásában felszámolja önmagát.

Az összefeszülést fokozza, hogy a művész a kiállítótérben olyan természetességgel halmozza egymásra a fotót, a grafikát, a festményt, az ezüsttel, vagy akár a szikével készült rajzokat, mintha ez a fajta kiállítási stílus 20-30 évvel ezelőtt nem lett volna elképzelhetetlen. A magasból készített, látszólag amatőr, esetleges fotók izgalmas feszültségbe kerülnek gomolygó felhőről készült festménnyel, amin belül szintén megjelenik egy ellentmondás, ahogy a látott képet színeire bontja még a képi síkon belül a művész. Micsoda dolog figuralizmust geometriai absztrakcióval keverni, és elvenni az ábrázolás illúzióját a nézőtől, szembesítve azzal, hogy amit lát, azok csak színes pigmentek jól megkomponált egymásmellettisége?! És micsoda dolog feltenni a kérdést, hogy vajon a fenséges, a szentséges érzete, amit átélünk egy felhő szemlélésekor nem több-e csupán, mint esztétikai játék a retinánkon, és csak képekről van szó, illúzióról, semmi másról?

Továbbá, a művészt nyilvánvalóan izgatja a rajz és a nyomhagyás sokfélesége, és az ebből fakadó vizuális minőségi különbség: ez jelenik meg a szike-rajzoknál, ahol egy régi sebészeti késkészletet használva metszi ki úgy a papírt, ahogy egy nagyon hegyes ceruza hagyna nyomot a felületen. Ez a régi sebészeti eszköz találkozik a régi képeslap témájával, a heggyel. A hegyek varázslatos helyek, a tér - idő kontinuum megszakításai, azok a helyek, ahol a beavatottak, az arra méltók, (például Mózes) Istennel találkozhattak. A vulkán ehhez a kívülállósághoz tesz hozzá még egy lapáttal. A vulkánok és krátereik azok a terek a Földön, ahol a bolygó minden civilizáltságától, sőt még a természettől is megfoszttatik. Az élet minden számunkra élhető formája eltűnik, megsemmisül a tűzben, és a bolygó belső ereje, amivel mi halandók nem vagyunk kompatibilisek, nyilvánul meg kendőzetlenül. A vulkán tehát szintén egy emberen-túli hely, ahol az ember által meghatározott élet nem létezik, egy más, ősi, civilizált időn és téren túli életminőség veszi át az irányítást.

iski Kocsis az ezüsttel megrajzolt két portrén az anyagnak az átminősítését viszi tovább, és az alkímia ősi tudományára, illetve a reneszánsz képalkotásra utal vissza. A férfi és a nő, az első pár, az emberiség egyik alfája és ómegája visszaköszön ebben az abszolútum utáni kutatásban, és ugyanúgy az időtlenség tekintetével néznek ránk, mint ahogy a grafittal rajzolt fák susognak, és kerülnek feszültségbe mindeközben önmaguk képi létezésének az illúziójával.

A kifejezésmódok eme kavalkádjában egyrészről van egy nyugtalanság, ami – ahogy Tibor írja - a „hánykolódó alkotó ember nyugvópontjait” igyekszik megtalálni. Másrészről ez a sokféleség, sokkal inkább egy egyre növekvő komplexitás felismerése, amely a világ egyre összetettebbé, differenciáltabbá válását is tükrözi. A fotó az égboltról, a festmény a felhőről, a kép a márványról, a szike-rajz a hegyről, a szénrajz a Holdról mind ugyanabba a pontba mutat, a feketelyuk közepébe, és rákérdeznek, hogy ezeknek a pillanatnyi és ősrégi jelenségeknek, vagy az itt és most érzékelhető formáknak a mibenléte mégis miben gyökerezik? Ez a pont a megtapasztalható világunk az alfája és ómegája.