JÉGVIRÁG

Vesho-Farkas Zoltán

JÉGVIRÁG

Egyszer majd, múló téli napon,

amikor a délután napfényujjait

már a hűvös leheletű alkony sötét

hajzuhatagában fürdeti,

s te homályos ablak mellett megpihensz,

és réveteg pilláid eresze alól

a múlt esőzokogása tör elő..

csak gondolj rám!

...ha verseim olvasod,

fehér lapok gézén átüt majd

gondolataim tinta-vére,

s ha rám eszmélsz,

tekinteted felitatja betű-tócsákká

ázott fájdalmam.

Így benned dobbanok tovább,

versbe tördelve - szabálytalanul,

fosztva magam cifra rímek köntösétől.

Majd meztelen szívem szívedhez érintem..

és most, igen, most mondd ki hangosan nevem,

szótagolva versem, hogy a metaforák

tested karcsú hárfáján hangszálaidon megpendülve

ébredjenek a világra, tisztán, lélek-könnyedséggel.

A múlt fekély-arcának víziójától nem kell már félned,

hisz megfürödtünk egymásban.

Verseimen át engem mentettél valósággá

hangod hídján tenmagadhoz.

Itt vagyok hát benned, s körötted,

átszövöm általad a létet.

Csillagok mirtuszából diadémot fonok homlokodra,

de pszt, csak csendesen...

Künn fészket rakott már az éj,

és eljön majd a hajnal is szőke fürtjeivel,

csak én nem nyithatok ajtót,

ha az emlékek álomba szenderülnek..

Köszönöm hát, hogy rám gondoltál,

hogy hangod-hálójában az általam

alkotott szavak a végtelenbe merülhettek,

de pszt, csak csendesen...

Itt a búcsúzás ideje, illannom kell,

hisz véget ér lassan versem,

megtérek hát lapokká préselt létem

betű-csendjébe.

Remélem, könnyszirmaid

a mosoly völgyébe hullattad,

meglásd, reggelre a homályos ablaküveg is

jégvirágot rügyezik magányod vigaszára.