Ki vagyok én? - zenés foglalkozások és dalírás hátrányos helyzetű gyerekekkkel

https://www.youtube.com/watch?v=FonFEc5fuCQ

Régóta abban hiszek, hogy a gyerekekhez akkor tud igazán közel kerülni a zene és az irodalom, ha nem  csak az alkotás végeredményét látják, hanem az alkotói folyamatnak is részesei lehetnek, így nem csak passzív befogadói, hanem aktív alkotói is lehetnek a művészi folyamatnak. Így régi vágyam egy gyerekekkel közös alkotói folyamat során született lemezanyag létrehozása. A pandémia okozta bezártság után még fontosabbnak tartom, hogy művészi eszközöket adjunk a gyerekek kezébe a bennük növő feszültségek feldolgozásához. Így el is kezdtem különböző körülmények között élő gyerekcsoportoknak zenei és irodalmi workshopokat tartani, amik során közös dalszövegek, versek, mesék, novellák születnek az ő élettapasztalataikból, megmutatva, hogy az alkotás nem egy elérhetetlen, csak messzi kiválsztott keveseknek a jutalma, hanem az ő mindennapi életük részévé is válhat, hosszútávú hatása lehet további alkotói életükre, és megtanulhatják feszültségeiket alkotó tevékenységgel kezelni.

Az első állomás az SOS Krízisalapítvány Csalàdok Átmeneti Otthona volt, ahol nehéz sorsú, többek közt családon belüli erőszak elől elmenekült gyerekeknek tartottam zenés foglalkozásokat.

Egy Krízisalapítványban sokminden van a gyerekek tekintetében, aminek egyetlen gyerektekintetben sem szabadna benne lennie. Sokminden, amiről először nem is tudtam, kimuzsikálható-e belőle egyáltalán. Sok dal, közös tánc, vad ugrálás kellett hozzá. Egymás határait feszegető, ökölbe szoruló kézbe csörgőt nyomó, karmolni induló ujjakat húrokra igazító zenélések. 10 alkalmat muzsikáltunk velük végig, miközben hangszerekkel ismerkedtünk, dalokat tanultunk, olyan verseket kerestünk, ami az ő életüket megszólítja, azokat megzenésítettük, és megírtuk közösen ezt a dalt, a gyerekek szövegére, közösen szerzett dallammal. Hogy érezzék, a munkájuknak maradandó eredménye van, egy stúdióban fel is vettük velük, és szívszorulva figyeltem, milyen szeretetteli és odaadó figyelemmel álltak a mikrofon előtt, az egyébként vad és nehezen kezelhető gyerekek, szárnyakat kapva a bizalomtól, amit kaptak, hogy ott állhatnak, mint az igazi művészek, és talán egyszer belőlük is lehet az, miközben pár percre hangba oldódott minden megélt rossz, dallamot talált a szorongásba némuló, ritmust a túlpörgésbe menekülő,  és közös örömről énekelték, hogy 

Énekelek, szemem ragyog, 

mert szeretem, aki vagyok.

Ki vagyok én, nem nagy titok: 

minden, amit  eldalolok.

A dal, és az elkészüléséről és felvételésől készült képek itt láthatók:

https://www.youtube.com/watch?v=FonFEc5fuCQ

A cél az volt, hogy a dal minden részét tényleg ők írják, igyekeztem minél kevesebbet beleszólni, csak lehetőségeket mutatni. Azt kérték, én énekeljem fel, ők csak vokálozni akartak, de így is nagyon nagy lépéseket tettek meg a sarokban megbújó félénk bizonytalanságtól a mikrofon előtti felszabadult éneklésig.

Talán valami ilyesmire született annak idején a zene. Nem tesz csodát. Nem változtat életeket. De lassan beszivárog a félelem mögé, körbemossa a gyerekbánatot, hűsíti a bántalmazásból maradt éleksebeket, körbesző bizalommal. És lassan a hetek végére mosolyogni kezd a sarokban némaságba kövült kisfiú, csendesedik a túlzó hangosságba menekülő kislány, kinyílik a bizalmatlan kamasztekintet és közös dalba írjuk az összes álmunkat, és mikor kérdem, miről szóljon, az általuk bedobált szavak közt a cica, gólya és Mbapé gólja közt ott a biztonság, a szeretés, és persze Messi cipőfűzője is. Ezek mind elférnek egy dalban, egy gyereklélekben. 

Köszönet Preszl Évának, Tóth Bálintnak, Bata Istvánnak, az Életrevaló Egyesület Önismereti Műhelyének a segítségért.