Kis magyar biomorfológia

Melkovics Tamás Chance of Waves – Hullámok esélye című, három alkotói év munkáját összefoglaló egyéni tárlatát olyan moduláris plasztikák, formahalmazok és grafikák jelentik, melyek egyaránt az energia hullámok általi anyaggá szervülését vizsgálják.

A multidiszciplináris bioképzőművészet gyakorlatilag a tudomány, a technológia és a társadalom (társadalmi jelenségek, kérdések) ötvözete. A bioképzőművészet (avagy bioart) „testvérterülete” a biomimikri, más néven a bioinspirált tervezés, a különbség csupán annyiban rejlik, hogy amíg a bioartban „érdekeltek” ténylegesen a természetet használják médiumként, addig a biomimikri művelői csupán ihletődnek a természet által, illetve gyakorlatilag azokat modellezik le munkáikban. A biomimikri egyik szubzsánerét jelentő biomorf művészetet leginkább talán még mindig olyan a természet mintáit „leképező”, a metaforikus építészet különféle alfajaiba (is) sorolható csodákkal azonosítják, mint Antoni Gaudí egymásba fonódó naturális elemeket is tartalmazó Sagrada Famíliája, a New York-i zoomorf stílusú madárforma, vagyis a TWA Flight Center, az Újdelhiben található lótusztemplom, vagy a Sydney-i Operaház.

Érdemes azonban a Hullámok esélyét megnyitó Miklósvölgyi Zsolt nyomán a MoMA alapítójának, Alfred H. Barr, Jr-nak a művészet „genealógiáját” követő ábrát tanulmányoznunk, hogy a biomorfra, a biomorf absztrakcióra organikusságként, vagyis a geometrikus formavilág ellentéteként tekinthessünk. A biomorf absztrakció hagyományának egyik jeles nemzetközi képviselője Neri Oxman művész és egykori professzor, az „anyagökológia” kifejezés megalkotója, akinek alkotásai a természetben fellelhető anyagokból és formákból építkeznek, azokat ötvözve és harmóniába hozva a legújabb technológiákkal. Ezen művészet- és eredetfelfogások tükrében szemlélve különösen izgalmasnak bizonyul az egyébiránt szintén az anyag és forma találkozásának lehetőségét kutató, a létező legrégebbitől a lehető legmodernebb anyagmegmunkálási technológiákat felsorakoztató Hullámok esélye.

A 2014-ben Einspach Gábor és Kieselbach Tamás által alapított Art+Text Budapest egyik „utódintézményeként” működő Einspach Fine Art & Photography terében nincs kiindulópontja a hullámoknak, azok térbeli jelenléte az újra és újra előforduló megismételhetetlenséget szimbolizálja. A Hullámok esélyében az experimentális eszköztárral rendelkező, 2018-ban, 2020-ban és 2021-ben egyaránt Derkovits Gyula képzőművészeti ösztöndíjas művész, Melkovics Tamás tesz kísérletet arra fegyelmezett módon modernista interpretációjában, hogy különféle hullám-burjánzásokba sűrítse a világmindenség ciklikusságát, illetve azt a fajta antropomorfizáló emberi-művészi igényt és tendenciát, amely tekintettel kíván lenni az adott matériára, a természet és az emberformálta esztétika határmezsgyéjét a folyamatosan változó világra applikálva. Melkovics egyébként 2012-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán, Farkas Ádám osztályában. Ars poeticája a játékra, jelen esetben valamelyest egy felnőtt által játszott „építőkockásdira”, valamint a szabad gondolkodásmódra épül, melynek jegyében 2017-ben egyéni kiállítása nyílt a Parthenón-fríz Teremben, 2019-ben a Várfok Galéria Project Roomban, alkotásait magán- és közgyűjtemények (így például a Ferenczy Múzeumi Centrum, a Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár, a dunaújvárosi ICA-D Kortárs Művészeti Intézet, a székesfehérvári Csók István Képtár) őrzik, illetve számos csoportos kiállításon voltak láthatóak a művei, többek között Budapesten, Szentendrén, Gödöllőn, Székesfehérváron, Dunaújvárosban, Pécsett és edinburghi Sculpture Court Edinburgh College Of Art-ban.

A szabad, részint mégis „panelekből álló”, reduktív gondolkodásmód vizuális leképeződése Melkovicsnál olyan, mintha zenei modulokkal dolgozna a térben. Az Einspach nagyobb termében látható ezüstszínű Alloy Series Free, Composition 2. alumíniumöntvény, a matt bronzos Először térben, RX4 széria, kompozíció 1. öntöttacél modulcsoportosulás, valamint a nevében árulkodó, az antropomorfizálás inhumánusságát tematizáló ANDRO kézzel faragott mészkőmodul-kompozíciója ugyanazon hullámtematikát járja körül. A különféle anyagmegmunkálási technológiával készült alkotásokat szemlélőkben fölmerülhet, hogy valójában miben is rejlik a sokat emlegetett anyag, matéria stb. tisztelete. A tisztelet egyenlő lehet a kíváncsisággal, hogy mi is lesz az anyagból, ha maga alá gyűri azt az emberi-művészi akarat? Formába kényszerítve ugyanolyan marad-e az anyag szerkezete, mint előtte? Tényleg nem vész el, csak átalakul? S vajon akkor lenne igazi/valós ez a fajta tisztelet, ha a művész hozzá sem nyúlna, el sem mozdítaná az anyagot a helyéről?

Ehhez hasonló kérdések mentén találkozunk a kiállítás középpontjába helyezett öntött acél „amforájával”, a bőségszaruként megjelenő, különféle hullámos és hullámkeltésre alkalmas objektet tartalmazó Konténerfejjel. E nagyméretű fejforma kicsinyített ellenpontja a bejárattal majdnem szemben található, mészkőből és alumíniumból készített LUE, melynek mozaikszó-jellegű címe az angolban meglepően szerteágazó jelentéssel bír, rövidíthet olyasmit, mint Life, the Universe and Everything (élet, az univerzum és minden), vagy Living Unit Equivalent (tehát az a tipikus vízmennyiség-áramlás, amely egy szintén tipikus alnegyedben elhelyezkedő egycsaládos lakóház fogyasztása és kibocsátása lenne) – ha csak a hullámok lebegnek a szemünk előtt, akkor a megoldás inkább az utóbbi.