közös akvarellezés a Vándoriskolában

Akvarellek az építészetről

Fessünk akvarellel épületeket, tereket

Mindkét cím Dr. Balogh István (Tuta) akvarelljeit bemutató könyvét idézi, melyeket oktatási céllal is készített, ám festményei sokkal mélyebben hatnak, ha megpróbálunk belülkerülni a képein, mint sem hogy tanítani lehetne. Emlékszem, pörlekedett a kiadóval második könyve kapcsán, hogy nehogy kicsi képek kerüljenek bele, mert írhat ő akármennyit eszközökről, technikáról, a festésről magáról, ha semmi sem látszik belőle.

Az ő nyomdokain haladva a Vándoriskolában már tíz évvel ezelőtt tettünk egy kísérletet, hogy a közös alkotás, rajzolás, akvarellezés révén tovább erősítsük azt a szellemiséget, amit Makovecz Imrétől kaptunk: a nyitottságot, az alkotás szabadságát és örömét, nem csupán az építészetre összpontosítva, hanem éppen az építészetet egy tágabb kontextusba helyezve. Akkor a Kecske utcai irodaház félemeleti üvegtermében jöttünk össze kétheti rendszerességgel. A kiválóan megvilágított teremben az igazi műtermi hangulat időről-időre újabb érdeklődőket vonzott, akik örömmel álltak modellt vagy ültek be rajzolni. Még Pongor Laci statikus is – akiről tudtam, hogy kiválóan rajzol – csatlakozott hozzánk: behozta gitárját és miközben játszott nekünk, lerajzoltuk őt, majd a néma gitárt rajzoltuk, de már vele együtt. Elkezdtem szervezni egy vonósnégyest: ha nálunk próbálnak, még több eleven hangszert rajzolhatunk. Végül nem sikerült akkor ezt összehangolni, így ennek megvalósítása még előttünk áll.

Az alkotás sokak számára nagyon személyes, belső út, az imához hasonló: nehéz vele kiállni mások elé, ám ha ez megvalósul, vagyis egy közösségben alázattal egymásra figyelünk, akkor talán adni, hatni tudunk egymásra egy magasabb szinten.

Idén újra előkerült a gondolat, hogy akvarellezzünk, örömmel vállaltam ennek a szervezését. Alapvető fontosságúnak tartom a rajzolás szeretetét, elsősorban mert építészként alkotó emberek vagyunk, de azért is mert eredendően alkotó az ember. A festésnek is a biztos rajztudás az alapja. Rengeteg pozitív élmény és tapasztalat ért bennünket a félév során, talán éppen annak köszönhetően, hogy – bár nem szigorú pedagógiai elvek mentén haladtunk – igazolódott, hogy a titok a közös tevékenységben születő élményben és a példamutatásban rejlik. Ez pedig minden résztvevőnek a példamutatása. Én ugyan magunk elé állítottam Tuta munkáit, amelyek nehezen vagy csak nagyon erős ráhangoltsággal közelíthetőek meg, rá kellett jönnünk, hogy mind más céllal jöttünk, máshonnan közelítjük a látottakat, és más-más technika érdekel minket. Vagyis minden alkalommal egy felfedezőúton gyűjtött tapasztalatokat teszünk ki egymás elé, és az eredmény aszerint alakul, ki merre és milyen mélységben járt, mit látott és mit akar megmutatni. A sokszínű helyzetben abban láttam, látom a szerepemet, hogy fellelkesítsem a jelenlévőket arra, amiben hiszek, amit fontosnak tartok, és amit meg szeretnék osztani, mutatni. Az öröm, az alkotás öröme kulcskérdés ahhoz, hogy művészetet hozzunk létre.

Még mielőtt hozzáfogtunk volna a munkához, az egyik vándor azt mondta, hogy őtőle olyan távol áll a festés, hogy meg sem próbálja. És ez biztos! Ezért szigorúan rotringgal rajzolt kisméretű képeket, és hogy ne lógjon ki nagyon a többiek munkáiból, filctollal színezte. Már a második alkalommal mellém ült, hogy kölcsönkérjen egy kis pigmentet és egy ecsetet (a rongyot és palettát már magamtól adtam). Ez így folytatódott több összejövetelen, mígnem már rotring helyett ceruzával rajzolt, mi több, az utolsó alkalomra már a saját szilkés akvarellkészletét használta, amit a születésnapjára kapott… Talán ez a történet az egyik legfontosabb eredmény, és ami a fő, egye jobban élvezte a festést, és látványos volt képeinek fejlődése, ahogy a foltok életre keltek a papíron. Természetesen minden résztvevő munkájában hasonló folyamat zajlott le, lelkesültség, fejlődés látható bennük, de ez a történet mutatja meg kereken, hogy a közösség miként ad erőt ahhoz, hogy megpróbáljunk változni, átlépni határainkon. Ez annak is köszönhető, hogy az akvarell igen embert próbáló technika, mert nem tűri a mellébeszélést, a túldolgozást, akkor kel életre, ha a színfoltok a helyükön és megfelelő kölcsönhatásban vannak, kihangsúlyozva az alapot, amin felépül a kép. A papírhoz érintett ecsetnyom azonnal még esetleg javítható, valamelyest visszaszedhető, de nem múlik el nyomtalanul.

Utolsó festőnapunkat jól kiegészítette a Képzőművészeti Szalon kiállítás bejárása a Műcsarnokban. Szkok Iván, Munkácsy Mihály-díjas festő- és szobrászművész, restaurátor és kiváló „pedagógus” örömmel elfogadta a felkérésemet, hogy végigvezessen minket a kiállításon és egy holisztikus rálátást adjon a képzőművészet mai világára. Előadása maga is felért egy jól felépített alkotással (ismertetése egy külön írást igényelne), és ahányan csak ott voltunk, mind más benyomásokról számolhatnánk be. Összefoglalóan talán azt mondhatom, hogy Iván – a Műcsarnok eredeti céljának helyreállításával – „A Magyar Képzőművészetnek” – annak örülne, ha minden évben el tudnánk jönni, hogy az évi Országos Tárlaton tovább gazdagítsuk képi világunkat, és el tudjuk helyezni magunkat a művészeti életben. A „tárlatvezetés” legjellemzőbb képe, hogy a sok kiállított mű közepette Iván áll az ajtóbélletben, és a tűzvédelmi kiürítés alaprajza fölött beszél nekünk Munkácsyról, Szinyeiről, Csontváryról.

Bár az akvarellezés „zártkörűen” indult, hogy belemelegedhessünk ebbe az új helyzetbe, jó érzés, hogy a félév végére kijutott a híre a házból, és többen jelezték, hogy szívesen csatlakoznának az őszi félév alkalmaihoz.