Lélek nélkül nem lehet // ÉLET ÉS IRODALOM

Cikk: https://www.es.hu/cikk/2026-03-06/medvigy-edua-kata/lelek-nelkul-nem-lehet.html

► Amit megőrzünk, amit továbbadunk – Mesterek és tanítványok, Apollo Gallery, március 13-ig.

Az emberi létezés alapvető tétje és mindennapos motivációja, hogy az egyén nyomot hagyjon maga után a világban, ezáltal magát a világ repedései közé szője, birtokolja az időt és a létet. Annak, hogy magunkból egy darabot átadjunk, továbbörökítsünk, egzisztenciánk egy részét a mindenség körforgásába engedjük, legalapvetőbb módja megszerzett tudásunk és tapasztalataink átadása a következő generáció számára, tehát a tanítás. Az Apollo Galleryben Nagy Nikolett Colette által megrendezett, Amit megőrzünk, amit továbbadunk – Mesterek és tanítványok című tárlat ennek a folyamatnak a vizuális és textuális reprezentálására és bemutatására tesz kísérletet egy csoportos kiállítás keretein belül, és el is éri célkitűzéseit.

A tárlaton három mester-tanítvány páros munkáival, egymáshoz való viszonyulásrendszerével, a művészetről és a tudásátadásról és -befogadásról alkotott vélekedéseivel ismerkedhet meg a látogató. A következő párok kaptak kiállítási lehetőséget: Baksai József és Kristófy Dániel; Gaál József és Palágyi Bálint Sándor; Szurcsik József és Reining Vivien.

Az Apollo Gallery több mint másfél éve nyílt újra, a jelenleg Corvin Palace névre hallgató hajdani Corvin Áruház 400 négyzetméteres kiállítótere két szinten, két teremben ad helyszínt a tárlatnak. Az utcaszinten lévő, nagyobb terem fókuszában elsősorban a mesterek alkotásai állnak, de mellettük tanítványaik néhány munká­ja is megjelenik. Ezek sokszor értő pár­be­szédbe lépnek egymással precíz térbeli elrendezésüknek köszönhetően. Baksai József 2019-es Intimus, 2020-as Végtelen feledés és 2021-es keletkezésű Szürke pára és Lélegezz belém című táblaké­pei, illetve Kristófy Dániel Hapax Legomenon sorozata egymással szemben van felfüggesztve. Mindkét művész munkáinak alapját a műveltséghez és a kultúrához való viszonyulás adja.

A falakon a műalkotások mellett a mesterektől származó szövegfragmentumok is megjelennek, amelyek művészeti munkájukra, a tanításhoz kapcsolódó és személyes útkeresésükre és tapasztalataikra reagálnak, arra, hogy mi tartja és tartotta őket a szakmában. Gaál József rizspapírra készült, vegyes technikájú Umba figura sorozat című munkája mellé például ez a gondolata van rendelve: „Kezdem megszeretni a szörnyeimet annak ellenére is, hogy azt mondták, ezekkel nem lehet együtt élni.”

A kisebb, alagsori kiállítóteremben a hangsúly a tanítványok munkáira irányul. Ezeknek a képeknek a mesterek és a tanítványok egymáshoz fűződő viszonyrendszerét értelmező szövegek adnak keretet. Kristófy Dániel macskákat ábrázoló, technikailag különösen érdekes, zománcot, olajat és vásznat használó sorozatot mutat be – ezzel a gesztussal arra is reflektál, milyen fontos, hogy a tanítvány a mestertől elsajátítson egy olyan technikai eszköztárat, amelyet később saját arcára formálva tud használni. Palágyi Bálint Sándortól többek között a Degas parafrázis és a Fej sorozat látható, munkáiban a Gaál Józsefhez rokonítható attitűd az örök lázadás. Reining Vivien legérdekesebb, a tárlaton bemutatott munkája az Én szerettem alperest című vegyes technikájú műve, amely nagyszülei válásának történetét dolgozza fel a Szurcsik József munkásságára is jellemző precizitással és szenzitivitással.

A kiállítás anyagából körvonalazódik, hogy a tanítás és a tanulás csak egymás mellett működtethető tapasztalatok, hiszen az ember állandó változásban lévő entitásként folyamatosan ismeri meg saját magát, saját gondolkodását, határait és működésmódját. Ebben szemet felnyitó gesztus az összegyűjtött tudás átadása. A művészeti pályák soha nem mint lezárt egészek, hanem mint folyamatok értelmezhetők. A művészettörténetre magára is csak folyamatában, hálózatként tekinthetünk, nem hagyhatók figyelmen kívül egy-egy alkotó munkásságának vizsgálatakor elődei, sem kora szellemiségének eszmetörténeti előzményei – akkor sem, ha éppen tagadja azokat vagy ellenük megy.

Érdekes lehetett volna megragadni azt az aspektust is, hogy a mesterszerepben kiállító művészek kiket tekintenek saját mestereiknek, kik azok az alkotók vagy gondolkodók, akik hatással voltak festői működésükre, alkotói létmódjukra; találkoztak-e olyan meghatározó karakterekkel életük és pályájuk során, akik motivációul szolgáltak, hogy maguk is az oktatás, a mentorálás mellett köteleződjenek el. Hiszen a tudás áramlása csak folyamatában, generációkon átívelő módon kap értelmet.

Nagy Nikolett Colette a mesterekre bízta, hogy mely tanítványukat hívják meg maguk mellé bemutatkozni a tárlaton. A művészek azokat választották, akikről úgy gondolják, azokat az értékeket, mentalitást és szellemi örökséget viszik tovább, amelyekkel ők fordulnak a képzőművészet irányába. (A festők maguk mellé rendelésének elve tehát nem a stiláris vagy a formai hasonlóság.) A viszony alapja az észlelési minták átadása. A közös látás és láttatás nem passzív befogadás, hanem cselekvő viszony, amely a tudás áramlásához hasonlatos módon megy végbe. A tárlat szövegeiben és az első térben elhelyezett interjúalapú videóinstallációban többször felmerül a művészet taníthatóságának kérdése. „A művészetoktatás kifejezés jól hangzik, de valójában a művészetet nem lehet oktatni. Van alapozás, didaktikus módszerek, dogmák és teleologikus hitrendszerek. Egy szinten túl csak a diskurzusok láncolata visz előre, közben folyamatos műtermi munka” – olvashatók a térben Gaál József sorai, amelyekre Palágyi Bálint Sándor gondolatai is rezonálnak.

A művész nem azt festi meg, amit lát, hanem ahogyan a világ láthatóvá válik számára. A hangsúly ezen a hogyanon kell legyen – ennek az árnyalásához és személyessé, önazonossá tételéhez segíthetik hozzá tanítványaikat a mesterek a közös munka során.

Felmerül, hogy szükséges-e, lehetséges-e, hogy a tanítványok meghaladják mestereiket. Erre a kérdésre a tárlat azt az értő választ adja, hogy a siker nem a túlszárnyalásban, hanem a megszerzett tudás újraértelmezésében, az eddig nem létező új értékek megteremtésében ragadható meg. Az ismeretek átörökítése és továbbvitele mindig kritikai aktus kell hogy legyen. A kontinuitás a művészetben lényegéből adódóan fragmentáltan, montázsszerűen jelenik meg.

Simone Weil azt vallotta, hogy a figyelem a szeretet legtisztább formája. A figyelem a magunkról való lemondás és a mások iránti kíváncsiság, a befogadás igénye felől értelmezendő. A tárlat megtekintése segítségével levonható a következtetés, hogy a sikeres tudásátadás és a partneri viszony kialakításának alapja a kölcsönös odafigyelés, az egyéni igények és kompetenciák megismerése és folyamatos számontartása, azokról le nem választva az embert és az egyéniséget.

„A kéziratok nem égnek el” – olvasható a szállóigévé vált kijelentés Mihail Bulgakov A Mester és Margaritájában, ami a művészet igazságának örökérvényűségére, megkérdőjelezhetetlenségére vonatkozik. Úgy hiszem, továbbra is hihetünk ennek az aforizmának az igazságában. Addig, ameddig van művészetoktatás és vannak olyan mester és tanítvány viszonyok, amilyeneket a tárlat érzékenyen bemutat. Ezek olyan szövetségek, amelyek nem félnek megragadni a művészi kapcsolódások törékeny, érzékeny emberi mivoltát a szakmai kvalitás erős megléte mellett.