„Megunhatatlan kísérletezés”- megjelent a Hargita Népe napilap hétvégi kiadásában

Beszélgetés Kovács Túri Emese nemezkészítővel

„A nemezelés megunhatatlan kísérletezés”

A délvidéki származású Kovács Túri Emese férjével, Kovács Imrével Csíkborzsovában él, alkot és neveli három gyermekét. Nemezel, tanít és nemezelést tanít, jelenleg a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként alkot. Nemezeiből nemrég Csíkszeredában, az Erdélyi Hagyományok Házában nyílt kiállítás.

– Hogyan kerültél Székelyföldre, és délvidékiként milyennek látod a székely népművészetet?

– Délvidékről az anyaországon keresztül vezetett az utam ide, Erdélybe. Ezen az úton térben és időben mindig társam volt a nemezelés, és az évek alatt sok gyapjú és barátság nemezelődött össze. Imrét, a férjemet Magyarországon ismertem meg, egy iskolában tanítottunk, végül úgy döntöttünk, hogy az ő szülőhazájába költözünk. Úgy gondolom, hogy a székelyek népművészete és élő hagyományai csodálatos lelki, szellemi gazdagságra utalnak. Lassan tíz éve, hogy itt élek a Csíki-medencében, és nap mint nap tapasztalom, hogy milyen megtartó erő rejlik abban, ha a gyermekeink is a hagyományok természetes megélésével szívják magukba őseink tudását. Hálás vagyok, hogy itt élhetek családommal, és örömmel tölt el, hogy a székelység népművészetét tanulmányozom.

– Kitől, kiktől tanultad a nemezelést? És hogyan, milyen módszereket sajátítottál el? 

– Kiváló mesterektől tanulhattam, nagyon szerencsésnek mondhatom magam. Hagyományos nemezkészítési módszereket tanultam, Nagy Mari, Vidák István és Vetró Mihály kutatásainak köszönhetően megismerhettem Közép-Ázsia, Közel-Kelet és a Kaukázus népeinek nemezeit. Állattartó pásztornépekről van szó – mi is azok voltunk –, de ők tovább örökítették ezt a tudást.  Közép-ázsiai asszonyoknak az életmódjához a mai napig hozzátartozik ez az ősi textilkészítési módszer. A hitviláguk, hagyományaik tükröződnek a motívumaikban és a mintázási módszerekben, és az egymás mellett élő népek mindig hatással vannak egymásra. Magyarországon viszont a nemezkészítés kihalt, egyedül a kalapos mesterség tartotta meg a gyapjúfeldolgozásnak ezt a módszerét. Néhány magyar nemezelőt is foglalkoztat az a kérdés, hogy milyen lehetett a magyar nemez. Mivel a népművészet különböző területei között vannak átfedések, ezért nyitott szemmel járok, és olyan tárgyakat, mintákat, formákat és színeket keresek, amelyekről úgy gondolom, hogy a nemez világában megvalósíthatók.

– Milyen a te nemezvilágod? 

– A székelység népművészetéből egyes mintákat kiragadva és a nemezhagyományok törvényszerűségeit alkalmazva, helyi, élő nemezvilágot szeretnék megjeleníteni. Ehhez nagy segítségemre vannak a szakkönyvek, múzeumlátogatások, és több helybéli kézművesmesternek a munkássága is. Úgy gondolom, hogy a minták üzenetet hordoznak, hatással vannak a gondolkodásunkra és az életmódunkra. Megismerésük által próbálom saját nemezvilágomat megteremteni, ahogy a kiállítás is ezt ízlelteti. Gyakran ihleti alkotásaimat akár egy székelykapu, kályhacsempe, ácsolt láda, varrottas vagy egyes templomok kazettás mennyezete. A székelykapukkal kapcsolatban különösen érdekel az, amiről Orbán Balázs is ír: a díszítések nem ötletszerű összevisszaságban láthatók. Kovács Piroska szerint „törvényszerűség jellemezi őket, hibátlan térelosztás, hézagmentes térkitöltés, méretarányosság és a formák egyszerűsége”, és ez mind érvényes a nemezekre is. Ebben a tekintetben inspiráló a térségek közötti különbség is, hiszen a díszes udvarhelyszéki kapuktól nagyon különböznek az alcsíki és kászoni kapuk. Teljesen más jellegük van, mint ahogyan az emberek is másak. Az ottani kapuk egyszerű faragása, és az, ahogyan a fény játszik a fűrészelt kaputükrök felületén, adta az ötletet, hogy a nagyon finom tapintású merinó gyapjút selyemmel társítsam, így leheletvékony anyagot tudtam készíteni, amelyen az átszűrődő fény érvényesíti a selyemmintákat. 

Az ácsolt ládák esetében lenyűgöző az egyszerűség, ősiség és titokzatosság. Nem véletlen, hogy egy-egy láda több generációt is kiszolgált, és itt is a ritmikusan ismétlődő geometrikus minták olyan erőt jelenítenek meg, mely a benne tárolt hozományt vagy régebben az élelmet is áthatotta. Nagyobb nemezfelületek esetében ehhez a mértani vonalvezetéshez tökéletesen illik az anatóliai műhelyekben ma is használatos előnemezből kivágott és kirakott munkamódszer. Viszont a mongoloknál jellegzetes tűzött mintakialakítással egy különleges felületet lehet készíteni, amelynek nyilván díszítő funkciója is van, de a fő szerepe a megerősítés. Ha megtapintjuk azt az egyszínű fehér nemezt, olyan, mintha páncél lenne, annyira megerősíti az áttűzés.

Jelenleg az énlaki unitárius templom kazettás mennyezetének festett anyagát tanulmányozom, és a képi üzeneteket a nemezekben éltetem tovább. Mivel akkoriban földfestéket használtak, így én is igyekszem növényi festésű gyapjúból dolgozni. A növényekkel való festés nagyon izgalmas, a végeredményt a pácolás is befolyásolja, így ritkán lehet két egyforma színárnyalatot festeni. A nemezelés végtelen kísérletezés, kimeríthetetlen, soha nem lehet megunni.

– Mikor, milyen körülmények között kerültél közel a népművészethez? 

– Véletlenszerűen indultam el épp ezen az úton, de az életem úgy hozta, hogy itt kötöttem ki. Egy tiszamenti délvidéki városkában, Zentán születtem, hármas ikrek középső tagjaként. Gyermekkorom mindennapjait a művészetek és a néphagyomány szőtte át, apai ágon hegedűkészítő és cimbalmos nagybátyáim, anyai ágon kőfaragó nagyapám, valamint a szüleim értékrendje voltak rám nagy hatással. Az általános iskolában a rajztanárom is terelgetett a népművészet ösvényeire, igazi mesterember volt, aki népi hangszereket készített és rajzórákon népdalokat szólaltatott meg, sőt még fazekaskodni is tőle tanultam. Idővel rájöttem, hogy a népművészetben minden mindennel összefügg. Az én nemezmesém is a zentai kerámiaműhelyben kezdődött. Több mint harminc esztendeje, hogy egy csodás nemeztakarót készítettünk el, amely türkmén mintavilágú volt. Mezei Erzsébet vezetett be a nemezelés rejtelmeibe, akkor még nem is sejtettem, hogy ez az ősi textilkészítés végigkísér az életemen. Attól fogva minden délvidéki nemeztábor lelkes résztvevője voltam. Egy nemezes továbbképzés alkalmával a Szabadka melletti Kátai tanyán ismerkedtem meg Nagy Mari és Vidák István textilművészekkel. Az ő nevükhöz fűződik a nemezelés újrafelfedezése a Kárpát-medencében, mondhatni Európát tanították vissza a hagyományos nemezkészítés módszereire. Szerencsére van, amibe kapaszkodjunk, amiből újra tudjuk tanulni ezt a mesterséget. Példaképeim még Vetró Mihály és Árvai Anikó, ők a Nádudvari Népi Kézműves Szakgimnázium és Kollégium szakoktatói, ők intézményes keretek között tanítják a nemezkészítést.

– Milyen módszerrel dolgozol a legszívesebben? 

– A hagyományos módszereknél maradtam, szappannal nemezelek, és a durvább gyapjúhoz szívesebben nyúlok, mint a finomabbhoz. A helyi berke-gyapjút szoktam feldolgozni, és a legszívesebben takarókat készítek, mert az nem egyszemélyes munka. Nagyon szeretem a csoportos munkákat, mert mindenki belegyúrja a szeretetét, erejét az anyagba, és emiatt különleges kisugárzása lesz az elkészült tárgynak.

– A Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa vagy, mégis fordítasz időt a tanításra is. Mit ad számodra az oktatás? 

– Tanítás közben közvetítő szerepet vállalok, mert őseink tudását adjuk tovább. Fontosnak tartom, hogy ennek a jelentőségét éreztessem a tanítványaimmal, hogy ne rajzfilmfigurás nemezeket készítsenek. Viszont a mai igényekhez formáljuk a tárgyakat, és olyasmit, amit szívesen kézbe veszünk nap mint nap. Nagyon sok erőt és szeretet kapok a tanítványoktól, egy-egy oktatás alkalmával feltöltődök. Ez bizonyosság számomra, hogy a tanítást folytatnom kell. A csoportos foglalkozásokban azt is nagyon szeretem, hogy megtapasztaljuk, hogy a közös munkának milyen hatalmas ereje van. Olyan hangulata van ezeknek a találkozásoknak, mint a régi fonóknak, és érdekes látni ennek a dinamikáját, ahogyan kialakul a bizalom a csoporttagok között. Terápiajellegű, de nem csak a közösség miatt, hanem a gyapjú tapintása és maga a kézzel való teremtés is hozzájárul ehhez. A szívem csücske a tanítás. Nyaranta sokat táborozunk, az is nagyon izgalmas tapasztalat. Itt Székelyföldön az Artera Alapítvány felkérésére kezdtem tanítani a mesterséget s ma már a Vámszer Géza Népiskola nemezképzésén is számos tanítvánnyal büszkélkedhetek. A családi környezet, a férjem támogatása és segítsége nélkül ez így nem alakulhatott volna ki, nagyon hálás vagyok érte.

Péter Ágnes

https://hargitanepe.ro/kovacs-turi-emese-megunhatatlan-kiserletezes